Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde

vés Vörösmarty életművének a megragadására és megmutatására, és ebben az életműben a Csongor és Tűnd é-nek van a legrangosabb helye.

Tóth Vörösmartyjában külön fejezetet szán a Csongor és Tünde problematikának. Fejtegeti Vörösmarty figyelem-nyiladozását és irányulását a „ponyva-tündéresség” felé. Megállapítása szerint később a költő tüzetesen tanulmányozza ezt, legismertebben az Árgirust 1821. táján, és hamarosan ezek lecsapódásaként megírja Tündérvölg y-ét, mintegy kísérletként e letűnt műfaj újjáteremtésére. Alkotó munkájának ez a periódusa esett egybe az Ezeregyéjszaka meséinek magyar megszólaltatásával, és gazdag motívum- kölcsönző forrása lett a magyar romantikának is. Vörösmarty több éven át fordítója és szerkesztője volt ennek a vállalkozásnak, és nyilván nemcsak a magyar mesevilágot, hanem költői képzeletét is új elemekkel gazdagította általa. Tóth a Csongor szimbolikus alakjait (Fejedelem, Kalmár, Tudós) ilyen Ezeregyéjszaka inspirálta alakoknak tartja, valószínűleg Brisits nyomán. Ezeknek az alakoknak a problematikájánál nem időzünk, a későbbiekben úgyis közelebbről kell velük foglalkoznunk.

Itt inkább a Tóth-koncepciónak néhány más vonatkozásáról szólunk. A mű írása és megjelenési körülményeinek fejtegetése után azt próbálja megvilágítani Tóth, hogy Vörösmarty figyelme a korabeli példák alapján miért terelődik a drámai formára, és a Csongor forrásai ellenére is erősen kihangsúlyozza a mű merőben önálló sajátos nemzeti eredetiségét.

Vörösmarty társadalmi és egzisztenciális helyzetéből kiindulva úgy látja, hogy a költő a beteljesült szerelemről reális környezetében nem tudott igazán énekelni, ezért menekül egy irreális világba. Majd a dráma egyes alakjainak az értelmét vázolja a műben adott szituációk alapján. A Csongor ábrázolását például kritikai értékű társadalmi bírálatnak tartja. Ezt mondja: „Csongor és Tünde kérdés-feltevése mélyen társadalmi genezisé és társadalmi tartalmú”, majd beszél a szereplők kontrasztszerűségéről, az eddigi irodalmi értelmezések alapján, de azokon nem túljutva, majd az Éj monológjának értelmezését kísérli meg megadni, és ezt „a világszemléletté asszimilálódott természettudományos látás” pesszimista kicsengésű szülöttjének nevezi.

„Az Éj monológja Tünde előtt kozmikus távlatokban bélyegzi kilátástalannak az emberi tenni- és tudnitörést, Vörösmartynak itt egy még gyenge kor idején egy majdan már kimerült korszak költőjével, Madáchcsal össze- hangzóan a természet, a világegyetem elenyészése ad ürügyet a társadalmi kilátástalanság kivetítésére és hitelesítésére.”

Az ezzel kapcsolatos s idevágó érdemi fejtegetést későbbre hagyjuk, arra, amikor a mű áttekintésekor a maga helyén találkozunk vele, s amiből majd kitűnik, hogy saját értelmezési koncepciónk miben más Tóthénál.

Mielőtt a mű problematikájához fognánk, a hagyományosra is támaszkodó vizsgálódásunk új vonására is utalunk. A művészet, mint lelki tevékenység, vizsgálható, sőt vizsgálandó pszichológiailag is. De a pszichológiai vizsgálódásunknál nem a Szerb Antaltól megkísérelt freudista vagy félfreudista „mély- lélektani” irányzatokra támaszkodó vizsgálatokra gondolunk, sőt az asszociációs és fenomenológiai irányzatokra sem, túl az alaklélektani és kons- titúciós koncepciókon is, hanem a szomatopszichés megalapozottságú pavlovi nervizmusra. Az alkotó szomatopszichés adottságai, sajátságai éppen olyan komponensei a műnek, mint a társadalmi körülmények, néha fontosabbak is annál, és művé az utóbbiak is csak az elsőn keresztül objektiválódhat154