Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde
nail. Az alkalmazott pszichológián belül a művészet-pszichológia ágaaata a legújabb, és ami ezzel együtt jár, a legkevésbé kidolgozott is. De nem annyira kidolgozatlan, hogy ma már ne tudnánk vele művészt, vagy műalkotást megközelíteni és vizsgálatunkat vele is gazdagabbá, komplexebbé tenni. Sőt az az érzésünk, hogy egy ilyen kitágultabb horizontú, komplexebb vizsgálattal egész irodalmunkat értékelhetnénk újra, illetve tovább. De — mutatis mutandis — vonatkozik ez a többi művészetekre is. Amikor egy művet elemzőnk, lényegében a művész pszichográf iáját írjuk, ami nehezebb a biográfiájánál, mert jóval rejtettebb és megfoghatatlanabb, megközelíthetetlenebb is annál, viszont annál közelebb áll az alkotás-folyamat megragadáshoz. Még akkor is ezt tesszük, ha munkánk történetesen más vonatkozású, vagy ha munkánk más vonatkozású szempontjait helyezzük előtérbe. A művész, mint ember, mint személyiség biológiai, pszichikai és társadalmi produktum, és így műve is az. A mű, mint az alkotásfolyamat eredménye, lecsapódása általában normál-pszichés produktum, így a normál- pszichológia alkalmazható, illetve érvényes rá. Ritkábban az is előfordul, hogy kóros produktum. Mindenegyes ember a személyiségét alkotó testi, lelki, belső és környezeti, társadalmi, külső tényezők dialektikus egysége. Ez a művészre is áll. (2) Az itt vázolt szemléletünknek megfelelően próbáljuk feladatunkat megoldani anélkül, hogy erre közben — expressis verbis — utalnánk, ehelyett inkább érvényre juttatjuk, de természetesen abban a komplexitásban, amire a korábbiakban már utaltunk. E néhány bevezető gondolat után próbáljuk megközelítem a Csongor és Tünde általunk igaznak látott, talált értelmét. Az alkotó megismerésnek azt a magaslati pontját, amit a Csongor és Tünde jelent, a magyar irodalom is, sőt a világirodalom is elég kevésszer éri el. Természetes az, hogy az ekkora teljesítmény a legnagyobb szellemi erőkifejtést igényelte alkotójától, így magától értetődő, hogy nyomon- követőjétől is ugyanezt igényli. A mű végső tanítása, konklúziója nem pesszimista kicsengésű, hanem éppen optimista: az élet győzelme a halálon, az élettudat áttöri a masszív halál-tudatot. Lássuk: hogyan, milyen nyelvi eszközökkel és fogalmi jelképrendszerben történik ennek megmutatása? Az ötfelvonásos emberi színjáték személyi kerete már külsőleg is sokat elárul az író szándékáról: Csongor—Tünde, Balga—Ilma polarizált ellenképei, a Kalmár—Fejedelem—Tudós, a Kurrah—Berreh—Duzzog hármassága, mind- mind tudatos és forma szerinti utalások már a műben kifejezésre jutó, s majd a továbbiakból kiderülő lényegre, a két különböző jellegű világkép: a sztatikus, térszemléletű és a dinamikus, időszemléletű összefonódására és egymásban történő dialektikus feloldására. De mind egy-egy „időtlen” érvényességet, tehát általános érvényűséget jelentenek, illetve jelenítenek meg a Tündérek, Nemtők, Mirigy és az Éj asszonya a maguk szerepében, funkciójában. Figyelmet érdemel a szereplők jellegén és részarányosságán kívül az író útmutatása a műben lejátszódó cselekmény idejéről is. ,,A pogány kúnok idejéből”, veti oda hanyagul, ezzel is érzékeltetve azt, hogy ez az időmeghatározás csupán ürügy, tudatos kitérés az időpont tüzetesebb megjelölése elől, ami 155
