Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Szamos Rudolf: A táncosnő (Regényrészlet)

figyeld az utcát és mesélj: Kiket látsz odalent. Mit gondolsz azok ott boldogok?” „Loholó futóbolondok” — mondta idegesen, mert arra gondolt, jobb lenne egyedül utaznia Pestre. „Mondhatnád szebben és írhatnál nekem nagy szerepet — csacsogott Éva. — Mondjuk egy lányról, aki születésétől fogva sötétben élt. Fekete vászon lenne a háttér, a színpadon nem lenne fény és remegő mély basszusok brummognának. A nézőtéren ülők már azt hinnék, megvakultak. Azt hinnék, kihunyt életükből a fény, csak a sötét van és a föld fel- morajló hangjai járnák őket át meg át... És akkor, még nem szabad idenézni, tudod, a zsinór-padlásról, mint vékony tű, keresztülszúrná a színpad sötétjét egy fénysugár. Tapogatózva bolyongana és váratlanul találna rám. Erősödne a fény. Arcomon fekete maszk. A zene hangjai egyre üdébben követnék. Az üstdob, a harsonák. A maszk lehullana rólam és én lassan emelkednék. Megmozdulna a karom, a lábam és az első bizonytalan lépés után táncolni kezdenék a fényben. Fátyol szárnyakon röppennék ... Na, mit szólsz hozzám?”

„Nem szeretem a balettet” — válaszolt a fiú és közönyösen bámulta az utcát. „Akkor miért mondtad tegnapelőtt”. „Téged szeretlek és nem a táncot”. „Engem? Akkor idenézhetsz”. A fiú meghökkent. A feketehajú lány eltűnt és szőke állt előtte. Szőke és vonásaiban is idegen. „No, hogy tetszem”. „Ha nem tudnám, hogy te vagy?” „Ennek az idegen nőnek is udvarolnál?” „Lehet” ... „Akkor most végre együtt ebédelhetünk. Nem kell félned, ezt a maszkomat itt senki se ismeri és én olyan boldog vagyok, mintha tündér lennék, aki elvarázsolja magát, hogy az emberek közül választott kedvesét megölelhesse.”

Éva ötlete volt ez és Karcsi nem térhetett ki előle. Ebéd után együtt barangoltak a városban. A lány merészsége kínosan nehezedett a fiúra, mert karonfogva a színház elé is elcipelte. Kényszeredett mosollyal üdvözölte az ismerősöket és a találkozások elől futva dühösen vonszolta tovább a lányt. „Haragszol?” szeppent meg Éva. „Ostobaság ellenünkre hívni a végzetet”. „Hát nem mókás ez a város? Sosem hittem, hogy ilyen remek dolog ismerősökkel találkozni, emberekkel, akikről én sok mindent tudok, de akik nem ismernek engem.”

A szállodai portás is értetlenül nézte őket. Gyanakvón pillantott a fiú után és, amikor Karcsi a lány bőröndjével visszatért, és a számláját kérte, a portás halkan, a mindent tudók cinkos hunyorgásával kérdezte: „A kisasszony még fennt marad?” „Nem” válaszolt a fiú „már korábban távozott.”

Elmentek ők is. Fél órával a vonat indulása előtt az állomáson voltak. A fiú szörpöt és fagylaltot vásárolt. A korlátnak dőltek és szótlanul bámultak az eldohogó vonatok után.

— Az a rendőr egyszer virágot küldött — kuncogott a lány és a peronon sétáló fiatalemberre mutatott. — A virág között rövid versike volt. Négy sor esetlen szerelem. És most mégsem ismer rám, mert szőke vagyok és ő a feketeségem szerette. Karcsi, mindenem szereti. Karcsi okos és művelt. — Lopva a fiú kezét figyelte. Szép vékony ujjai volak. „A kezét külön is szeretem” gondolta a lány. A pályán a nemzetközi gyors fékezett. A mozdony zihált, mint futó a századik méter után. Az ablakokból fejek hajoltak ki. Utazni, menni csoda izgalmas. Elrobogni tájak és emberek mellett. Nekivágni az ismeretlennek. Elhagyni ismerősöket és új ismeretségeket kötni. Csak egy percig állt a vonat. A lassan mozduló kocsisor magával vonszolja a tekintetet. Viszi az

139