Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Szamos Rudolf: A táncosnő (Regényrészlet)
állomás végéig és azon túl, ahol a végtelen kezdődik. A pályaudvari hangszórókból fásult női hang beszélt. „Gyorsvonat Budapest Nyugati Pályaudvarról Debrecen, Csap felé elment”. A vágányok között parányi targoncák mászkáltak, mint morzsát cipelő hangyák vitték hátukon a bőröndöket. „Mi kézben is elvisszük” — gondolta Éva. A várakozók tömege sodorta őket a harmadik vágányra érkező pesti gyorshoz. Karcsi előretolakodott, s mire a lány a kocsiba ért, a fiú egy testes idősebb asszonnyal vitatkozott. „Értse meg, kérem, hogy ez foglalt. A feleségemé”. „Itt nincs előre foglalt hely. Ez nem színház”. Éva melléjük lépett és kábítón ütötte meg a szó. „Karcsi azt mondta, a feleségemé”. Még sosem gondolt arra, ha egy férfi azt mondja egy lányról: a feleségem. Hálásan pillogott Karcsira. „Mindenem”. Mondhatta volna ezt is. Így még több lenne, mert a feleségeket meg lehet csalni. Hűnek maradni csak a Mindenhez lehet. Az öreg hölgy dohogva távozott. Valami olyasmit mondott, hogy ezek a mai fiatalok. „Ne törődj vele” ültette az ablak mellé Karcsi és arra gondolt, mit kezd estére a lánnyal. Pesten a szállodákban külföldiek vannak. Talán otthon lesz a diákszálló igazgatója és nála sikerül szobát keríteni. Ma éjszaka még Évánál maradna. Ma éjszaka még nagyon kell neki a lány. Jobb lett volna, ha itt hagyja, de most már mit tegyen, hiszen szűz volt. Hirtelen szakadt rá a felismerés. Szűz volt. Még a lelkiismeret is beleszólt. Manapság olyan ritka tizenkilenc évesben szüzet találni. Nem tudta, mit kezdjen a lánnyal. Azt sem tudta, hogy Éva rajongó szerelme, a táncosnő szerepe vagy az ősi félelmes ösztön, amely minden időben feltámadt egyszer. Az lenne jó, ha szerep lenne és nem buta odaadás. „Hallod a kerekek ritmusát?” kérdezte Éva. Bólintott rá. „A vasszív dobog és egyszer ezt a ritmust is eltáncolnám”. Ostoba képzelődés — gondolta a fiú. Szűz volt és nem tudta mi a szerelem. Otthagyhatta volna a szállodában, de megsajnálta. Hálából viszi most Pestre és hálából bevezeti a társaságba. Addig nyomja a felelősség, míg valamelyik barátjával össze nem hozta. Nem többre, csak egy éjszakára. Attól kezdve önálló lesz a lány és néki csak az első jogán, időnként egy-egy futó ölelésre kell hozzá mennie. „Felhős az arcod” aggódott Éva. „Talán megbántad? Szólj, ha igen és kilépek az ajtón. Senki sem tudja meg. Senki”. Riadtan kapta el a lány kezét. „Ne... Ne beszélj butaságokat”. „Tudom, miattam gyötörnek a gondok. Ne félj, akár egy padlásszobában is elélek veled, és az se lesz baj, ha nem vesznek fel a főiskolára, csak veled lehessek”. „Meg kell mondanom” — gondolta a fiú. — Szerelmünk nehéz lesz. Harminckét éves vagyok ... — Ne mentegesd magad. Értem, hogy feleséged van, talán gyermekeid is, csak eddig nem akartam erre gondolni — mondta szomorúan és a mondat végén dacosan kapta fel a fejét. — Akkor is kellesz. Ha dobozba zársz is, kellesz. Ha évekig nem jössz, akkor is. .. Mindig te kellesz és soha más. „Ez már fejlődés” nyugtázta elégedetten a fiú. „így már egészen más. A kaland kaland marad, a romantika csipetnyi só, egy jó íz és nem nyomják fölös gondok az ember vállát”. Mosolygott. — Szeretem, ha vidám vagy. Azt akarom, mindig légy vidám. így érkeztek Budapestre. Éva a fiúba karolva a Nyugati Pályaudvar üvegfalán túl csillogó Körút felé akart menni, de Karcsi néhány lépés után megtorpant. — Arra nem lehet. Arra nem jó. „Még mit nem, mint egy taknyos 140
