Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Szamos Rudolf: A táncosnő (Regényrészlet)

szór hallani a szót, ahányat egy percben az óra kettyen. A házak fölé magasodott a színház kupolája. „Hajtsd be a fatáblát” — kérte Éva. „Miért?” „Odakint rossz ólálkodik és nem akarom látni”. „Itt ne félj. Itt én állok melletted. Látod ezt?” — és izmos karját magasra emelte. „De, ha egyszer elhagysz, megöl.” „Karriert csinálsz és híres leszel. A nyomodba nem ér akkor ez a kosz” — és a fiú a besötétített ablakon túlra mutatott. „Reggel írsz két levelet. Egyet anyádnak, egyet a színháznak. Mennyi pénzed van?” „A jutalmakat félretettem. Az igazgató nem árulta el apának. A betétkönyvemet magammal hoztam. Van benne kétezer forint. Neked adom”, és félős alázattal kereste kistáskájában a könyvet. „Nem kell, te buta. A pénzed nem kell. Te keilessz. A pénzedre neked lesz szükséged”. „A főiskolán ösztöndíjat is adnak, ügy hallottam. A rendező mondta.” „Persze, hogy adnak. Néked ne adnának?”

A szoba keskeny és egyszerű volt. A padlón parányi zsinórszőnyeg. A faiakon két kép. A sarokban keskeny ágy. Az ajtó mellett fali-mosdó. Az éjjeli-szekrényke tetején a hamutartó mellett borosüveg állt. A fiú átölelte Évát. „A hajad csodálatos” — suttogta. „A szád, a csókod, mindened, hogy itt vagy. Soha többé el nem eresztelek. Híressé teszlek. A hírnév deszkáin táncolsz majd és irigyelni fog a világ.” ,,A nagy villanyt kapcsold le. Szégyellem magam a fényben. Kedvesem.” „Igyál egy korty bort” és Éva a kezdők izgalmával feldobott kőként hullott a szerelem vizébe. Nem tudta, és mégis tudta. Fájdalom nyitott kaput a láng előtt. „Te szűz voltál?” kérdezte csodálkozva a fiú és Éva elpirult.

A betámasztott ablakon kívül rekedt a reggeli fény. így aludtak ébren és kábultan, míg Karcsi nem szólt: „Éhes vagyok.”

Dél volt. „Az érettségi bizonyítványt magammal hoztam és Pestre minden este indul a gyorsvonat” — gondolta Éva. „Te most itt maradsz” mondta a fiú és Évának nem jutott eszébe, hogy megkérdezze: „Ha te Piroskával jártál a főiskolára, akkor már harminc éves vagy”. „Hozok ebédet. Ajtót senkinek ne nyiss. Ha visszajöttem, négy rövidet kopogok. A betétkönyvet add ide. Itt kell kiváltani. Remélem, nem aláírásos.” „Mindent neked adok. Én a tiéd vagyok és most már te gondoskodsz rólam”.

Két napig éltek a besötétített ablakok mögött. Két nap után így szólt a fiúhoz a portás: „Szerkesztő úr, a rendőrségtől jártak itt. A bejelentőkönyvet nézték. Egy eltűnt lányt kerestek.” „Remélem hallgatott.” „Természetesen, csak a bejelentőkönyvet nézték” — válaszolt a portás. „Köszönöm” és a fiú arra gondolt, hogy most már az anyja is, a színház is megkapta Éva levelét. A diák-szálló igazgatója jó barátja. Évának külön szobát kér. Lenne ugyan még egy napja, de keresik a lányt. Nem gondolta volna, hogy szűz. Szerencsére, idejövet senki se látta, csak az állomáson rá ne ismerjenek. Pesten majd a város kigyógyítja. Gondja lesz rá. De a kockázat. Hiszen a rendőrség keresi. Ennyi kockázatot érdemes vállalni. A diák-szállóban biztosan akad hely. Most nyár van és szeptemberig még sok minden történhet.

„Készülj, kedves” mondta Évának. „Estére utazunk”. „És többet el se hagyjuk egymást” — örvendezett a lány. A fiú fanyarul mosolygott. „Ráérek Pest előtt kijózanítani. Örökké? Szamárság. Nekem feleségem és két gyermekem van”. „Fordulj el” — kérte a lány. „Nézz ki az ablakon. Nézd a várost. Juj, most nem szabad nézned”. A mosdó tükre előtt állt. A táskából festékeket és egy parókát vett elő. Játékosan hajlongott. „Lemegyek ebédért” — szólt a fiú. „Ne... Várj egy kicsit. Légy türelmes, nem bánod meg. Addig

138