Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - T. Prókay Éva: Zsófi hazamegy (Elbeszélés)

— Jaj, szivecském, az nem illik, hogy azt mondod, „maga”. Inkább tegezz, hiszen hamarosan nagyon jó barátnők leszünk és azért majd elmész őket meg­látogatni. Nagyon rendesek voltak hozzád, persze, sok mindent nem tudtak neked megtanítani, de ami tőlük telt, azt megtették. — Mikor így fecsegett, Zsófi öregnek érezte magát mellette, Anyukát buta gyereknek, akit becsap­nak, játszanak vele, mert az teljesen lehetetlen, hogy ő itt maradjon. Lehe­tetlen, hogy az apja elvegye a harmincezret, aztán írjon egy másik papírt, amin az lesz, hogy odaadják. Igaz, harmincezer nagy pénz. Az apja szereti a pénzt. Mindig motort akart venni, hát most megveheti, piros Pannóniát. A Zsófi áráért. A plébános úr levele posta fordultával érkezett. Izgatottan bontották fel együtt, Anyuka hangosan kezdte olvasni, ki-kikapott egy részletet belőle. ,„Szent kötelességemnek tartottam kérésének eleget tenni” — írta a plé­bános úr, — „teljes mértékben átérzem az Ön fájdalmát és méltányolom az- irányú törekvését, hogy minden áldozat árán maga mellett tartsa gyermekét. Annál is inkább örömmel tettem eleget küldetésemnek, mert, mint leveléből értesültem, Ön katolikus egyházunk tagja, tehát a leánygyermek is katolikus­nak született. így — miután Vargáék református hitben nevelték — a helyzet megváltoztatásával egy eltévedt báránykát terelgetnék vissza az igaz akolba.” — Ez most teljesen mindegy, — rázta meg a fejét ingerülten Anyuka, — nem is tudtam, hogy te református templomba jártál. Vicces ... Pedig a kór­házban a kedvesnővérek megkereszteltek mindjárt a születésed után. Akkori­ban minden kisbabát azonnal megkereszteltek, biztos, ami biztos. Jó pofa ez a pap. Nagyképű, mi? „Vargáékkal nem olyan egyszerű a helyzet — folytatta tovább az olvasást — azt elismerik, hogy a nevelés költségeinek megtérítése jár nekik, de nem vették jó néven, hogy én léptem fel közvetítőnek.” Zsófi derűsen gondolt az apjára. Nem szerette a papokat. A saját papját fizette, aztán kész. Nagyot nézhetett, mikor a reverendás megjelent a házuknál. Ha meg azt is megmondta, hogy őt nem nevelték az igazi hitben, talán ki is zavarta. A tárgyalás a gyámhatóságnál 17-én lesz. Anyuka azt szerette volna, ha addigra elrendezi ezt a pénzügyet, Vargáék elvállalják a harmincezret, a gyámhatóságnak már nem is lesz más dolga, mint írásba foglalni a cserét. Talán a neve se Varga Zsófi lesz ezután. Éjszakánként gyakran felébredt. Kicsi korától kezdve félt a sötétségtől, s most a városi éjszaka bevillanó fényeivel, feldübörgő zajával még félelmete­sebb volt, mint a falu hangtalan, fekete csendje. A villamos csikorgásából a saját félelme sikoltott. Egyszerűséghez szokott gondolatai most értelmetlen mondatokat dobtak fel. Szökni kellene. Most, míg éjszaka van. A gyámhatóság — okos, félelmes nagy embernek képzelte — tizenhetedikén eldönti, hogy mi lesz vele. Ha most hazafutna, megmondhatná az apjának, ne vállalja a pénzt. Majd spórolnak, nem kell selyempaplan, új kabát, mind odaadja, amit kap a szövetkezetben, jövő őszre megvehetik a motort. Reggel összetörtén ébredt. Anyuka észrevett valamit, odaült az ágyához, simogatta. — Minden jó lesz, Zsófika — mondta nyugtató hangon, — neked itt kell maradnod velem, ezt megértik Vargáék is... Ugye, nem teszed meg, hogy 132

Next

/
Thumbnails
Contents