Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - T. Prókay Éva: Zsófi hazamegy (Elbeszélés)

— A gyámhatóságon úgy beszéltük meg, és ebbe nevelőapád is beleegyezett, hogy meg kell ismerned őt. El akar vinni magával, azt akarja, hogy tanulj, városban élj, mellette élj. — Zsófi nagyon figyelt, de még most is csak azt értette, hogy el kell mennie innen, valakihez, akit nem is ismer és kíváncsi borzongással tud csak rágondolni.

— Egy darabig ott leszel nála, ha aztán végleg ott akarsz maradni, hát... apádék nem tartanak vissz. — A tanító megtörölte homlokát, felállt, jelezve, hogy amit rábíztak, elvégezte. Zsófi is felugrott. Most már meg volt ijedve.

— Nem akarok elmenni.. . tanító úr, én nem akarok elmenni. . . egyedül. Jöjjön velem édesanyám, vagy valaki, aztán megmondjuk neki, hogy én már csak itt maradnék.

Csend volt a válasz és végül az anyja:

— Egy kis ideig el lehetsz nála. Máskor is voltál Pesten. Eleget mondta apád a hivatalos embereknek, hogy te nemigen akarsz menni, mind azt felelte, meg kell ismerned azt a másik... azt a másik . ..

— Környezetet — segítette ki a tanító ...

így történt, hogy egy hét múlva Zsófi vonatra ült az anyjával. Az új bőröndbe csomagoltak, tavaly vették Pesten, de még senki sem használta. Beletették a selyem alsóneműt, a vásznakat visszafogta az anyja. Nem városra való, nem tudná ott rendesen mosni, besárgulnának.

— Ha kell, majd elküldöm, ami a szekrényben van, mind a tied, — mondta. Az utolsó délután még egy tucat színes zsebkendőt vett a földművesszövetkezetben. Zsófi akkor kezdett el sírni, mikor az új zsebkendőket meglátta. Azóta is alig állt el a könnye. A vonatban — mikor már Pest felé közeledtek — megszólalt az anyja.

— Most már ne sírj! Nem a világ végére mész. Akkor jössz haza, mikor akarsz, csak kitanulod a környezetet. A hivatalosak azt mondták, nem tilthatunk el anyádtól. Sajnálják. — És kicsit később hozzátette még:

— Elég sajnálni való is .,.

— Magadra tiszta légy, meg illedelmes — folytatta száraz hangon. — A hajad is megmosd minden héten, akármilyen nehéz is ezt a hosszú hajat... az is lehet, hogy ott levágatod. Kár lenne, de Pesten mindenkinek olyan rövid a haja... igaz, nálunk is, de a te hajadért kár.

Zsófi megint sírni kezdett.

A pesti lakás forró volt az izzó falaktól, pedig nem sütött be a nap. Zsófi először nem mert kihajolni az ablakon, lenézni a szűk utcára, az első napokban semmit nem mert. Legjobban egyedül szeretett volna lenni, dehát soha nem volt egyedül. Anyuka — így kellett szólítani a szőke, fiatal, karcsú asszonyt — szabadságot vett ki, egész nap csodálta és simogatta a nagydarab lányát. Zsófi majd egy fejjel nagyobb volt nála. Most már nem sírt. Idegenül nézte a kékruhás asszony könnyeit, óvatosan fogta meg fehér, keskeny kezét; mikor esténkint az ágya mellé ült, és a haját simogatta, megint csak félve elhúzódott.

Érthetetlen, idegen és zavaró volt ez a sok könny, sok simogatás, sok ígéret. Zsófi nem merte megmondani neki, hogy nem akar ősszel iskolába járni, ő már kinőtt az iskolából, csak a regényeket szereti olvasni, meg a

130