Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - T. Prókay Éva: Zsófi hazamegy (Elbeszélés)
— Ne bőgj! — Kiveszi kezéből a kék levelet, amiből nem olvasott el mást, mint azt, hogy „Egyetlen Kislányom!”... Ügy is tudja, mi van benne. Az apja áll mögötte, még mindig mérges, de a keze a haján babrál. — Nem úgy van az, hogyha nem kell, vigyék, ha kell, adják . .. Majd én megírom neki. — És a kék levelet visszateszi a fiókba a pecsétes írások mellé. Attól a naptól kezdve összerezzent, ha meglátta a postást. A Sándor levelének sem tudott örülni, pedig azt odaadta az anyja, nem is olvasott bele. „Az ujjam fáj!” — vágta oda, ha a könnyeit kérdezték és hordta a kötést szorgalmasan, pedig már beállt kapálni. A levélre elment a válasz. Egy hétig írta az apja. Nem szeretett írni, de ezt minden este elővette, és még hosszabbra nyújtotta. Zsófi adta fel a postán ajánlva. Elolvasta a címzést: Tordai Pálné, Budapest, Rákóczi út 43/a. III. em. 1. Válasz nem érkezett. Két hétig leste Zsófi a postást, a névtelen szorongás már-már elült benne, mikor egy este szokatlanul későn jött haza az apja és vele jött a tanító is. Zsófi szerette a tanítót. A nyolcadikban egyszer dolgozatot írtak, az volt a címe: „Mi szeretnék lenni?” Zsófi tűnődve ült a füzete felett, a tanító bácsi oda is jött hozzá és megkérdezte, miért nem ír? — Mit írjak? — kérdezte akkor csodálkozva, — én nem szeretnék semmi sem lenni. — A többiek hangosan nevették, de a tanító megértette, mit akar mondani, felemelt tenyerével elcsendesítette az osztályt. Megértette, hogy Zsófi nem akar fodrász lenni a városban, nem szeretne gimnáziumban tanulni, Zsófi kis kacsákat akar nevelni, kukoricát kapálni, szóval a tanító bácsi megértette ezt és az mondta: — Ezt is lehet írni, Zsófi, a falut, meg ahogy élni szeretnél, itthon. — A következő órán megdicsérte a dolgozatát. Most örült, hogy a tanító eljött, de az örömét lassan lehervasztotta a férfiak szigorú, zárkózott arca. — írás jött — mondta az apja és meggyújtotta a pipáját. Elő is vette az írást. A tanítónak nyújtotta, hogy olvasná fel, de a tanító nem olvasott, egy darabig a padlót nézte, aztán Zsófit. Nagyon halkan kezdett beszélni. — Az édesanyád a gyámhatósághoz fordult, Zsófi, vissza szeretne kapni téged, elvinni innen Pestre. Ott él, egy nagy áruházban dolgozik, jói keres és az elmúlt két évben elvesztette a férjét és a kisfiát is. Szóval, család nélkül maradt, és most új családot szeretne, veled. — Zsófi mozdulatlan szemmel emelte arcát a beszélő felé, úgy figyelt, mint a fizika órán, mikor nagyon szerette volna megérteni, miről is beszél a tanító, de csak a szavak hulltak elé, értelem nélkül. A sarokban, az ajtófélfának támaszkodva felsóhajtott az anyja. — Ez most mindenkinek nehéz, Zsófi — folytatta a tanító —, talán neked a legnehezebb. A gyámhatósághoz én magam mentem el az apáddal, a nevelőapáddal — javította ki és Zsófi először hallotta csodálkozva az új szót. — Ott úgy vélekednek, hogy valójában már rád tartozik a dolog. Nagy lány vagy, tizenhat éves. Jó lánya voltál nevelő szüleidnek, ők meg jó nevelőid. Az édesanyád azonban csak két évvel volt nálad idősebb, mikor megvált tőled, mert a körülményei... — itt abbahagyta. A szobában fülledt volt a levegő, a legyek miatt napközben zárva tartották az ablakokat. Most a tanító odament, kitárta az ablakot. Zsófi is nagyot lélegzett a lehűlt esti levegőből. 8 ÉLETÜNK 129
