Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
korábbi nemzedékből pedig sokan már nincsenek. Gyujsen tanítványai közül jónéhányan elestek a harctéren. Igazi szovjet harcosok voltak ők. Én meg kötelezve éreztem magam arra, hogy beszéljek az ifjúságnak tanítómról, C-yujsenről. Mindenkinek ezt kellene tennie az én helyemben. Viszont elmulasztottam, hogy meglátogassam azóta a falumat, s nem tudtam meg semmit Gyujsenről, idővel pedig mintha csak csendes múzeumban őrzött drága ereklyévé változott volna át az alakja számomra. Egyszer valamikor elmegyek én még az én tanítómhoz, és felmondom a leckét előtte. Bocsánatát fogom kérni. Moszkvából hazatérőben szándék- szóm leutazni Kurkureuba, s ajánlani fogom ott az embereknek, hogy nevezzék el az új iskolai internátust „Gyujsen iskolájának”. Igenis: nevezzék el erről az egyszerű szövetkezeti tagról, aki jelenleg levélkihordó. Remélem, hogy maga is — mint földi — támogatni fogja javaslatomat. Megkérem erre. Moszkvában most éjjeli kettő az óra. A szálloda erkélyén állok, elnézegetem a moszkvai lámpafények özönét, s arra gondolok: amint megérkezem a községbe, meglátogatom „Tanító bá’t”, s csókot nyomok őszülő szakállába. * * * Sarkig kitárom az ablakot. Ömlik szobámba az üdítő levegő. A derengő kékes félhomályban el-elnézegetem készülő festményem tanulmányait és vázlatait. Van belőlük bőven, sokszor kezdem újra az egészet, s mégis korai lenne még, hogy döntsék festményem dolgában. Még nem találtam rá a lényegesre ... Járkálok a virradat előtti csendben, s egyre csak gondolkodom, gondolkodom. így van ez minden alkalommal, és mindannyiszor meggyőződöm arról, hogy festményem egyelőre csak jó szándék. Szeretnék mégis egy kicsit elbeszélgetni Önökkel egy még ki nem dolgozott műről. Az a kérésem: szóljanak hozzá. Önök — mi sem természetesebb — ki fogják találni, hogy festményemet a kirgiz falucska első tanítójának, első kommunistájának — az öreg Gyujsennek szenteltem. No de egyelőre el se tudom képzelni magamnak, képes leszek-e ecsettel kifejezni ezt a harcokkal sűrített, bonyolult életet. Hogyan is csináljam, nehogy kiloccsantsam a festőcsészét, s hogyan jussak el vele Önökig, kortársaim?! Mit is tegyek, hogy elgondolásom ne csak eljusson Önökig, de váljék is közös alkotásunkká?! Lehetetlen számomra meg nem festeni ezt a képet. No de mennyi töprengés, mennyi riadalom kerít hatalmába! Olykor-olykor úgy tűnik fel a kép előttem, hogy semmi se lesz belőle, s ilyenkor latolgatni kezdem: „Mit is akart a sors vele, hogy ecsetet nyomott a kezembe? Micsoda vértanúi élet!” Máskor meg olyan tehetősnek érzem magam, hogy kész lennék hegyeket dönteni. Ilyenkor azt mondom magamban: „Nézegess, tanulmányozz, válogass!” Fessed meg Gyujsen és Altünaj topolyáit, amelyek annyi megható pillanatot szereztek neked gyermekkorodban, jóllehet nem is ismerted történetüket. Fesd. meg a mezítlábas, napbamította kis kölyköt: felmászott igen magasra, ott ül a topolyafa ágán, s néz elvarázsolt tekintettel az ismeretlen messzeségbe. Vagy pedig fessél egy képet, s legyen a címe: „Az első tanító”. Ábrázolhatja azt a momentumot, amikor kézen fogva vezeti át a gyerekeket a patakon, mellettük pedig jól táplált, vad lovakon, szép rókabőr sapkában lovagolnak a rajtuk gúnyolódó ostoba emberek ... 107
