Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
— Mi lelte magát, húgocskám! Mit óhajt? — kérdezte részvéttel kazah nyelven. — Bizonyára összetévesztett valakivel. Az én nevem Bejneu. — Bejneu?! Nem is tudom, hogyan sikerülhetett összeszorítanom a szám, hogy fel ne ordítsak keserűségemben, bánatomban, szégyenemben. Mit tettem! Eltakartam kezemmel az arcom, s lehorgasztottam a fejem. El kellett volna süllyednem szégyenemben. Bocsánatot kellett volna kérnem a váltóőrtől, elnézést kellett volna kémem az emberektől, de csak álltam ott, s megkövültén hallgattam. Az összecsődült utasok tömege — ki tudhatná, mi okból — szintén hallgatott. Arra vártam, hogy nyomban rám kiabálnak, szidalmaznak. De valamennyien hallgattak. Ebben a baljós csendben elszipogta magát valamelyik asszony: — A férjét vagy a fivérét vélte felismerni a szerencsétlen, de tévedett. Az emberek mozgolódni kezdtek. — Ilyennek kell lennie egy igaz asszonynak! — jegyezte meg valaki basszus hangon. — Bizony, hány ilyen eset van! Mi mindent át nem éltünk a háború idején, — felelte rá egy bukdácsoló női hang. A váltóőr lehúzta a kezem az arcomról, s így szólt: — Menjünk csak: elkísérem magát a vagonig. Hideg van. A karom alá nyúlt. Bal felől egy tiszt fogott karon: — Menjünk csak, polgártárs. Mindent értünk. Az emberek utat nyitottak. Mintha temetésen lettünk volna — mi, hárman, elől bandukoltunk, a többiek pedig valamennyien utánunk. A szembejövő utasok is csatlakoztak a menethez. Valaki pehelykendőt borított a vállamra. Kupé-beli társam oldalt bicegett a mankóján, s bele-belenézett az arcomba. A kedélyes tréfaűző, a jóságos és férfias ember, lehajtott fővel ment, s mintha könnyezett volna. Bizony én is sírtam... És ebben a szerelvénymenti halottasmenetben — a teiefonhuzalok közt járó szél süvöltésében és zúgásában — fülembe rémlettek a gyászinduló szavai: „Nem: nem látom őt viszont soha.” A vagon mellett megállított minket a vonatvezető. Kiabált valamit, fenyegetőzött az ujjával. Bírósági felelősségre vonásról, pénzbírságról volt szó. De én nem válaszoltam rá semmit: minden mindegy volt nekem. A vonatvezető jegyzőkönyvet nyújtott felém, követelte az aláírást, de nem volt annyi erőm, hogy kezembe fogjam a ceruzát. Akkor kupé-beli szomszédom kitépte a vonatvezető kezéből a papirost, s feléje közeledve mankóján, arcába kiáltotta: — Hagyd békén! Én írom alá: én húztam meg a vészféket, én felelek érte!... Szibéria földjén — az ősi orosz országrészen — igyekezett a megkésett vonat. Bánatosan pengett bele az éjszakába szomszédom gitárja. Az orosz özvegyasszonyok vontatott énekeként zártam szívembe a borzasztó háborúval történt találkozásomnak ezt az utórezgését. * * * 105
