Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
Teltek-múltak az évek. Lemaradozott a múlt, lépésről lépésre győzedelmeskedett a jövő a maga kisebb-nagyobb gondjai közepette. Férjhez, menésre csak későn szántam rá magam. Jóra való emberre találtam. Gyerekeink vannak: családosak. Jelenleg a bölcseleti tudományok doktora vagyok. Gyakran kell utazgatnom. Bejártam sok országot... De abban a bizonyos faluban többé nem jártam. Ennek az okai — természetszerűen — megvoltak. Sok-sok okom volt rá. De nem akarom mentegetni magam. Az — hogy megszakítottam a kapcsolatot a földieimmel — rossz dolog: megbocsáthatatlan valami. De hát, ha egyszer így alakult a sorsom. Nem mintha elfeledtem volna a múltat. Dehogyis! Nem tudtam feledni. De valahogy eltávolodtam tőle. Léteznek olyan kis források a hegyekben, hogy elkerüli őket az új út, az ösvény pedig feledésbe megy. Egyre ritkábban tér rá a vándor, hogy olthassa szomját. S a forrást előbb-utóbb benövi a mentafű és a földiszeder. Később aztán észre se veszi az ember: elmegy mellette. S ritkán akad ember, akinek eszébe jut az ilyen forrás, és érett fővel be is tér hozzá, hogy megenyhüljön. Közelébe érve, megkeresi az elvadult helyet, széthúzza a bozótót, s csendesen felsóhajt. A lélek sem zavarta végtelenül tiszta és hűs víz elképeszti őt nyugalmával és mélységével. Meglátja abban a kis forrásban saját magát is, a napot is, az égboltot is, a hegyeket is... S az az ember arra gondol, hogy vétek eltitkolni az ilyen helyeket: szólnia kell embertársainak is róla. Gondol erre, de a következő alkalommal megfeledkezik róla. Pontosan így történik ez néha az életben is. De hát, valószínűleg, ezért élet az élet... Nem rég — közvetlenül azután, hogy a községben jártam — ilyen kis forrásokra gondoltam. Önök — természetes dolog — akkor nem gondolták végig, miért utaztam el olyan hirtelen Kurkureuból. Hát nem lett volna-e szabad elmondanom ott a helyszínen az embereknek mindezt, amivel most untattam Önöket?... Nem: nem lehetett. Annyira lehangolt voltam, annyira szégyelltem magam az emberek és saját magam előtt, hogy azonnal el kellett utaznom. Ügy gondoltam, hogy képtelen vagyok találkozni Gyujsennel: képtelen vagyok a szemébe nézni. Meg kellett nyugodnom, össze kellett szednem a gondolataimat, fontolóra kellett vennem az úton mindazt, amit szerettem volna mondani nemcsak földieimnek, de sok-sok másoknak is. Sőt hibásnak éreztem magám más dologban is. Abban, hogy nem nekem kellett volna részesülnöm különféle megtiszteltetésben, nem nekem kellett volna a díszhelyen ülnöm az új iskola felavatásánál. Ehhez mindenekelőtt a mi első tanítónknak, falunk első kommunistájának — az öreg Gyujsennek lett volna joga. S fordítva történt: mi ültünk az ünnepi asztalnál, az az arany ember pedig loholt, hogy széthordja a postát, és törette magát, hogy meghozza volt növendékei üdvözlő táviratait az iskolaavatásra. Mert hát ez nem volt puszta véletlen. Sokszor elgondolkoztam rajta. És most így teszem fel a kérdést. Amikor mibennünk nem volt meg a készség, hogy kellőképp megbecsüljük az egyszerű embert, ugyanakkor hogyan tisztelte Gyujsen az egyszerű embert? ... De — hál’ istennek — most már álszenteskedés és alakoskodás nélkül beszélünk hasonló dolgokról. Az a jó a dologban, hogy ebben is közelebb jutottunk Leninhez. Az ifjúság nem tudja, miféle tanító volt Gyujsen a maga idejében. A 106
