Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)

visszatértem Gyujsennel a hegyekből, leborulnék a földre, és megcsókolnám a tanítóm lábanyomát. Ez az ösvény számomra az utak útja. Legyen áldott az a nap, az az ösvény, az az út, amelyik engem újjászületéshez, önmagamba vetett új hithez, új reményekhez és új világhoz vezetett el... Hála annak a napsütésnek, hála annak a földnek ...

Két nap múlva pedig Gyujsen szállított ki az állomásra.

* * *

Azok után, amik történtek, semmi kedvem se volt hozzá, hogy a faluban maradjak. Űj életet kellett kezdenem új helyen. Még az emberek is helyeselték elhatározásomat. Kikísért Szajkál néni és Karake is. Az otthoni készülődéskor sürögtek-forogtak, sírtak, mint a kisgyerekek, tömött zacskókat csempésztek a csomagomba az útra. A szomszédok is eljöttek valamennyien, hogy búcsúzzanak tőlem. Még a „cívódó” Szatümkul is:

— No hát, isten veled, leányzó — mondotta. — Szerencsés utat! Ne csüggedj ! Élj Gyujsen tanító bá’ utasításai szerint. Akkor nem kallódsz el. De hát mit is szaporítom a szót: kezdünk már mi is kapiskálni valamit.

Iskolánk tanulói sokáig futottak a bricska után, és sokáig integettek utánam...

Néhány olyan gyerekkel hozott össze az emberi gondviselés, akiket a taskenti gyermekotthonba irányítottak. Az állomáson bőrszoknyás orosz asz- szony várt bennünket.. .

Hányszor átutaztam később ezen a topolyákkal árnyékolt kis hegyi állomáson! Az az érzésem, hogy a szívem felét örökre otthagytam.

A tavaszi estének ez a lilaszínűvé mosódó világa olyan szomorkás és szívszorító volt, mintha az alkonyat is tudna elválásunkról. Gyujsen mindenképpen leplezte: mennyire szenved, mennyire elnehezült a szíve. De én meg- éreztem azt: az én torkom felé is ugyanaz a bánat gördült égető golyóként. Gyujsen hosszasan nézett a szemembe, kezével cirógatta a hajam, de még a kabátom gombjait is:

— Én téged, Altünaj, soha egy lépésre el nem engedtelek volna magam mellől — jelentette ki. — De nincs jogom hozzá, hogy akadályozzalak. Tovább kell tanulnod. Viszont én — ugye — nem vagyok valami művelt ember. Utazz el, így j óbb lesz... Lehet, hogy belőled valódi pedagógus lesz, s akkor — ha visszaemlékszel a mi iskolánkra — esetleg mulatságosnak is találod. Annyi baj legyen! Bárcsak úgy lenne...

Távolról fütyült a gőzös, betöltötte visszhangjával az állomást övező völgyet, s látszottak is már a vonat fényei. A nép sürgölődni kezdett az állomáson.

— Nos, te most elutazol — mondta rsmegő hangon Gyujsen, kezet szorítva velem. — Légy boldog, Altünaj! S — ami a legfontosabb — tanulj, tanulj ...

A könnyezés annyira fojtogatott, hogy nem tudtam semmit se válaszolni.

— Ne sírj, Altünaj.

Gyujsen letörölte könnyeimet. Majd hirtelen eszébe jutott valami:

— Azokat a topolyácskákat pedig, amiket együtt ültettünk, én magam fogom ápolni. S amikor majd nagyemberként jössz vissza, meglátod, milyen szépek lesznek.

101