Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
Éppen befutott a vonat. A vagonok zajos kalimpálással álltak meg. — Akkor hát búcsúzzunk! Gyujsen átölelt, forrón homlokon csókolt. — Jó egészséget, szerencsés utat! Minden jót, kedvesem!... Ne félj! Csak bátran előre! Felugrottam a lépcsőre, s visszatekintettem a vállam fölött. Soha el nem felejtem, ahogy állt ott Gyujsen felkötött karral, ahogyan nézett rám elhomályosuló tekintettel, s kinyújtózkodva, mintha csak érinteni akarna gyöngéden. S abban a pillanatban indult a vonat. — Minden jót, Aitünaj! Minden jót, zsarátnokom! — Minden jót, tanító bá’! Minden jót, kedves tanító bá’! Minden jót drága tanítóm! Gyujsen futott egy darabon a vagonnal egyvonalban, de kissé lemaradt, és akkor megint nekiiramodott, s hangosan kiáltotta: — Altü-na-aj! Ügy kiáltotta, mintha elfelejtett volna megmondani nekem valamit — valami igen fontosat, de hirtelen eszébe jutott, bár tudatában volt annak, hogy már elkésett vele... Ezideig is fülembe cseng ez a szíve-lelke mélyéből fakadó kiáltás ... Minden jót, tanító bá’! Minden jót első iskolám! Búcsúzom tőled, gyermekkor. Búcsúzom tőled, senkinek be nem vallott első szerelmem ... Hát igen: tanultam a nagyvárosban, nagyablakos, emeletes iskolákban, amikről ő mesélt. Később elvégeztem a munkásakadémiát, s Moszkvába küldtek intézetbe. Mennyi nehézséget kellett átélnem a tanulás hosszú éveiben, hányszor kétségbeestem, amikor is azt hittem: nem és nem, sehogy se tudok megbirkózni a tudomány bölcsességeivel. De minden ilyen alkalommal, a legnehezebb percekben is — gondolatban — felmondtam a leckét az első tanítóm előtt, s nem mertem meghátrálni. Ami másoknak simán ment, azt én csak nagy-nagy fáradsággal értem el, mivel kénytelen voltam mindent elejéről kezdeni. Amikor a gyárban tanoncoskodtam, levelet írtam neki, s bevallottam, hogy szeretem őt, és várok rá. Nem válaszolt. Ezzel meg is szakadt a levelezésünk. Azt hiszem, saját magának is kosarat adott akkor. Azért adott kosarat, mert nem akart zavarni a tanulásban. Lehet, hogy igaza volt... De hátha voltak egyéb okai is rá? Mennyit szenvedtem, mennyit töprengtem abban az időszakban!... Az első disszertációmat Moszkvában védtem meg. Nagy, komoly győzelem volt ez számomra. Ezekben az években nem sikerült ellátogatnom a falunkba. Azután pedig kezdődött a háború. Késő ősszel — Moszkva kiürítésekor — Frunzeba menet leszálltam a vonatról ugyanazon az állomáson, amelyiken kísérte a vagonomat a tanítóm. Szerencsém volt: akadt mindjárt hazafelé tartó bricska, amelyik a falunkon túli állami gazdaságba indult. Ó, szülőföld! Számunkra nehéz háborús időben kellett viszontlátnom téged. Bármennyire is örvendeztem, nézegetve az átváltozott tájat — újonnan kinőtt községek, sok-sok felszántott föld, újonnan épült utak és hidak — a háború mégis komorrá tette ezt a találkozást. 102
