Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
azután pedig a hegyszoros mögötti hegyszakadékba — egész nyárra. Még jobban elnehezedett a szívem. Csak menekülni innen, ha százszorta rosszabb helyre is! Amint ültem ott, a kiásott helynél, továbbra is ültömben maradtam. Ugyan mi rejtegetnivalóm is lett volna! Minek? A fekete asszony úgyis észrevette már, hogy fel van túrva a föld a jurta alatt. Nem tette ugyan szóvá: szótlanul végezte a maga dolgát. Valósággal úgy viselkedett, mintha semmihez semmi köze se volna, mintha az égvilágon semmi — de semmi — se keltene benne semmiféle érzelmet. A férjét se ébresztette föl: félt megkérni őt arra, hogy segítsen a készülődésben. Az pedig — takarók és subák alatt — úgy hor- tyogott, mint a medve. Már tekercsben hevert az összes irhaszőnyeg, s megikopasztottnak látszott a jurta, én meg úgy ültem ott benne, mint valami ketrecben. Láttam, hogyan málházzák az emberek az ökröket és a lovakat nem messze, a patakon túl. Később arra lettem figyelmes, hogy azokhoz az emberekhez — ki tudja, honnan — odalovagolt három lovas, s miután kérdeztek tőlük valamit, felém vették az irányt. Eleinte azt hittem, hogy a népet terelik össze az indulásra, de aztán figyelmesebb lettem, s zavarba jöttem. Gyujsen volt az, és két nemzetőrsapkás valaki, vöröspaszományos köpenyben. Csak ültem — se elevenen, se holtan —, nem voltam képes még csak föl se kiáltani. Hatalmába ejtett az öröm: él a tanítónk. De ugyanakkor valami űr tátongott a lelkemben: megrontottak, tönkretettek engem... Gyujsen fején kötés volt. Karja fel volt kötve. Lepattant a lóról, egyetlen rúgással kipenderítette az ajtót, beszökkent a jurtába, s lerántotta a takarót a vöröspofájúról: — Kelj föl! — kiáltott rá fenyegetően. Az fölemelte a fejét, megtör ölte a szemét. Rávetette volna magát Gyuj- senre, de a ráirányuló nemzetőrségi forgópisztolyok láttán egyszerre meg- juhászodott. Gyujsen félkézzel galléron ragadta, megrázta, s egyetlen rán- dítással magához emelte a vöröspofájú fejét: — Aljas népség! — mormolta elfehéredett ajakkal. — Most aztán oda kerülsz, ahová való vagy! Gyerünk! A vöröspofájú engedelmesen mozdult, de Gyujsen újra megrázta, s farkas- szemet nézve vele, szaggatott hangon tette hozzá: — Azt hiszed te, hogy letiportad, mint a füvet? Azt hiszed, hogy tönkretetted Altünajt?. .. Ostobaságot gondolsz: elmúlt a te időd! Az ő világa van most itt, s ezzel neked befellegzett! Csizmát húzattak a vöröspof áj úval, kezét megkötözték, lóra ültették. Az egyik nemzetőr kantárszáron vezette a lovat, a másik a nyomában lovagolt. En Gyujsen lován ültem, ő pedig mellettem lépdelt. Amint elindultunk, hátulról vad, nem is emberi jajveszékelés hallatszott. Ott futott mögöttünk a fekete asszony. Eszelősen ugrott oda a férjéhez, és egy kődobással leverte a fejéről a rókabőr sapkát. — A kiszipolyozott véremért, te lélekölő! — üvöltötte sípoló hangján. — Sötét napjaimért, te gyilkos! El nem engedlek elevenen! Ez az aszony bizonyára negyven éve nem emelte föl a fejét. De most felszakadt minden, ami fölgyülemlett benne — minden, ami forrott a lelkében. 7* 99
