Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)

Éles kiáltásai visszhangként hányódtak a szurdok sziklái között. Hol az egyik, hol a másik oldalról dobálta gyáván meghúzódó férjét, közeledve trágyával, kővel, vályogdarabbal: mindennel, ami a kezébe akadt, s szórta rá az átkot:

— Fű se nőjön a lábad nyomán! Temetetlenül maradjanak a csontjaid! Hogy a hollók vájják ki a szemed! Ne adja az isten, hogy még egyszer lássalak! Pusztulj a szemem elől, pusztulj, te szörnyeteg! Pusztulj, pusztulj, pusztulj! — óbégatta az asszony. Aztán elhallgatott, majd pedig jajveszékelve elrohant. Ügy tűnt fel, hogy szélbontotta hajzata elől menekül.

Az éppen odaérkező szomszédok lovon eredtek utána, hogy utolérjék.

Mintha rémes álomból ébredtem volna, úgy zúgott a fejem. Kedvetlenül, nyomott hangulatban ültem a lovon. Gyujsen kissé előbbre lépkedett, a kantárszárat tartva. Bekötött fejét mélyen lehorgasztva hallgatott.

Nem kis időbe került, hogy elmaradjon mögöttük a boldogtalan szurdok. A nemzetőrök jócskán előttünk jártak már. Gyujsen megállította a lovat, s először vetette rám gyötrődő pillantását:

— Altünaj! Nem tudtalak megőrizni téged. Bocsáss meg! — mondotta. S aztán megragadta, és arcához emelte a kezem:

— De — ha te meg is bocsátasz nekem — én sohase bocsáthatom ezt meg magamnak...

Hangosan felzokogtam, s a ló sörényére borultam. Gyujsen pedig csak állt mellettem, simogatta szótlanul a hajam, s várta, hogy sírjam ki magam.

— Nyugodj meg, Altünaj. Menjünk tovább, — szólalt meg végre. — Figyelj csak rám: mit mondok neked. Harmadnapja jártam a járási bizottságnál. Tanulni mész a városba. Hallod?

Amint megálltunk egy hangosan csevegő, tiszta patakocskánál, Gyujsen így szólt hozzám:

— Szállj le a lóról, Altünaj. Mosakodj meg.

Darabocska szappant húzott elő a zsebéből:

— Nesze, Altünaj, ne sajnáld! Ha akarod, odább megyek. Meglegeltetem a lovat. Te meg vetkőzzél le: szülessél újjá a patakocskában. Utána felejts el mindent, s többé sohase gondolj rá. Fürödj meg, Altünaj: megkönnyebbülsz. Megteszed?

Bólintottam a fejemmel. Amikor pedig Gyujsen kissé távolodott, levetkőztem, s óvatosan beleléptem a vízbe. Fehér, kékes, zöldes, vöröses kövek bámultak rám a patak fenekéről. A sebesen folydogáló galambszürke patakocska hadarva beszélgetett a bokáim körül. Tenyérrel vizet merítettem, és a mellemre locsoltam. Hideg áramlások futottak át a testemen, s önkéntelenül is elnevettem magam — először ezekben a napokban. Ö, milyen jól esett a nevetés! Újra és újra lelocsoltam magam, aztán belevágódtam a patak mélyébe. A víz sodra hirtelen zátonyra vitt, én meg fölálltam, s újra rávetettem magam a széthasadó, szétloccsanó vízre:

— Vidd magaddal, víz, ezeknek a napoknak minden szennyét és mocskát! Tégy engem éppolyan tisztává, mint amilyen te vagy! — suttogtam és nevettem, magam se tudom, miért.

Miért is nem maradnak meg örökre az emberek nyomai a nekik drága, emlékezetes helyeken? Ha most megtalálnám azt az ösvényt, amelyiken

100