Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
rokonokat vittek a házhoz. Te meg .. . Találtál magadnak kedvtelést az iskolában ... Várj csak! Majd én kezelésbe veszlek ... Az igazat megvallva, nemigen vettem szívre a nagynéni intelmeit, nem voltak újdonságok számomra: egész életében szitkozódott. De szememre hányni, hogy „hoppon maradtam”, ez teljesen igazságtalan dolog volt! Én egyszerűen csak élvezni akartam ezt a tavaszt: ki akartam nyújtózkodni benne. Gyujsen is megmondotta egyszer, de csak nevetve: „Te még csak kócos leánygyerek vagy, s még hozzá mintha vöröses is lennél..Eszembe jutottak ezek a szavak. De ezek számomra egy csöppet se voltak sértőek. Persze megvolt a véleményem önmagámról: kócosnak kócos vagyok, de nem is vagyok olyan vörös. Ha meg majd megnövök, s valódi menyasszony lesz belőlem, dehogyis leszek én olyan! Majd meglátja a nagynéni, hogy milyen szép leszek! Gyujsen azt állítja, hogy a szemeim ragyognak, mint a csillagok, s arcvonásaim nyíltak. Meglepetésemre egyszer — amikor hazatértem az iskolából — két idegen ló állt nálunk az udvaron. Nyergükről és szerszámukról ítélve, gazdáik a hegyekből érkezhettek. Korábban is megesett már, hogy ilyenek tértek be hozzánk vásárról jövet vagy malomba menet. Már a küszöbről feltűnt nekem a nagynéni fura, mesterkélt kacagása: „Nos, unokaöcskös, oda se neki: nem szegényedsz bele! Szolgálatomért később, amikor már markodban lesz a galambocska, nem tagadod meg a jószót. Hi — hi - hi!” Kontrázó hahota volt a válasz, s amint megjelentem az ajtóban, valamennyien egyszerre elhallgattak. A kecskelábú asztalra terített abrosz mellett ült és hallgatott, mint a csuka, egy vöröspofájú becsípett ember. Rámsandított izzadt homlokába húzott sapkája alól. Csuklott és bóbiskolt. — Mi az, kislányom! Megjöttél? Gyere-gyere, édeském — fogadott engem hízelgő nyájassággal a nagynéném. A nagybácsi szintén ott ült az asztal végén valamilyen, előttem ismeretlen ember társaságában. Kártyáztak. Vodkát ittak, és báránypörköltet haraptak hozzá. Mindketten részegek voltak. Ijesztően bóbiskoltak, amint egyet-egyet ütöttek a kártyával az asztalra. Szürke macskánk odaférkőzött volna éppen a terítékhez, de a vöröspofájú úgy fejbevágta csontos ujjaival, hogy a macska furcsán nyekergett, és megbújt a sarokban. Ó, mennyire szenvedett szegény! Legjobban szerettem volna távozni, de nem tudtam, hogyan. A nagynéném azonban akaratlanul is kisegített: — Kislányom - mondta —, ott az étel a bográcsban. Egyél, míg ki nem hűl! Kimentem, de sehogy se tetszett nekem a nagynéni viselkedése. Nyugtalanság fogott el. Ösztönösen gyanakodni kezdtem. Két óra múlva a vendégek lóra ültek, s elvágtattak a hegyek felé. Nagynéném meg nyomban szórta rám a szokott szidalmakat. Nekem meg mintha kő esett volna le a szívemről: „Tehát csak részeg fejjel volt hozzám olyan nyájas” — állapítottam meg. Hamarosan ezután az öreg Szajkál néni állított be hozzánk. Én az udvaron tartózkodtam, de meghallottam, amint mondta: 93
