Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
— De az istenségedet neked! Hogy gondolod? Tönkreteszed azt a leány- gyermeket! Egymást félbeszaggatva — a nagynéni meg Szajkál néni — éles szóváltásba keveredtek. Később kijött az öregasszony a házból. Nagyon dühösnek látszott. Haragos és egyben sajnálkozó tekintetet vetett rám, és szó nélkül távozott. Nekem meg rossz érzésem támadt. Vajon mit vétettem ellene? Másnap az iskolában rögtön észrevettem, hogy Gyujsen komor. Gondot okozhatott neki valami, bár a látszatát is igyekezett kerülni. Észrevettem azt is, hogy — ki tudja, miért — felém ne néz. Az órák után, amikor csoportosan mentünk kifelé az iskolából, Gyujsen rámszólt: — Állj meg, Altünaj! Hozzám jött, hosszasan nézett a szemembe, s vállamra tette a kezét: — Haza ne menj! Megértetted, Altünaj? Holtsápadt lettem az ijedségtől. Csak most jöttem rá, mit szándékszik tenni velem a nagynéni. — Én magam vállalok felelősséget érted — jelentette ki Gyujsen. — Egyelőre pedig nálunk fogsz lakni! Légy mindig a közelemben! Bizonyára ki voltam kelve magamból. Gyujsen az állam alá nyúlt, s szemembe nézve elmosolyodott — mint mindig: — Szóval, ne félj, Altünaj! Ne félj, amíg engem látsz, senkitől! Tanulj, járj az iskolába, úgy mint eddig, s ne törődj semmivel... Hiszen nagyon jól tudom, milyen gyávácska vagy ... De — igaz — rég el akartam már mondani valamit neked. Bizonyára valami mulatságos esetre gondolt, mert ismét elmosolyodott: — Emlékszel? Azon a bizonyos hajnalon történt, hogy Karake — se szó, se beszéd — eltűnt valahová. Látom ám: hozza magával — kitalálnád-e, kit — az öreg Dzsajnakovnát, a javasasszonyt. „Minek?” — kérdem én. „Hadd varázsoljon, — mondja ő —, mert különben megszakad a szíve Altünajnak.” Én pedig azt mondom: „Kergessétek ki az udvarról, különben csak egy kecske árán szabadul tőle az ember. Mi pedig nem vagyunk olyan gazdagok. Lovat se adhatunk: odaadtuk a farkasoknak ...” Így aztán ki is tessékeltem a sámánkodót. Te még aludtál. Karke pedig egy hétig nem állt velem szóba. Megsértődött: „Te velem öregségemre jól kitoltál!” De mégis csak jó öregek ők. Ritka jóságú emberek. No most indulj hazafelé, Altünaj! Menj! Bármennyire is igyekeztem uralkodni magamon, nehogy fölöslegesen szomorítsam a tanítómat, nem szabadulhattam a riasztó gondolatoktól. Hiszen a nagynénim bármikor megjelenhet, hogy elvigyen. Otthon meg azt csinálnak velem, amit akarnak: senki meg nem tilthatja nekik a faluban. Egész éjjel nem aludtam. Szerencsétlenséget sejtettem. Gyujsen — természetesen — megértette lelkiállapotom. S valószínűleg azért, hogy valamiképp eltérítsen rémképeimtől, másnap két fácskát hozott az iskolába. Tanítás után kézen fogott, s félrehúzott: — Altünaj! Mi most ketten valami érdemleges dolgot fogunk művelni, — jelentette ki rejtélyes mosollyal. — Látod ezeket a topolyafácskákat? Neked hoztam. Mi ketten elültetjük őket, s mire felnőnek, megerősödnek, te is felcseperedsz, jóravaló ember lesz belőled. Hiszek ebben. Majd meglátod, hogy ez volt számodra a sors könyvében megírva. Most még zsenge vesszőcske vagy, 94
