Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
éreztem. Arcom a párnába fúrtam, kezem a számra szorítottam, hogy ne hallják zokogásomat, de Gyujsen felfigyelt! rá: — Ki csukladozik ott a kályha mögött? — Ez biz’ Altünaj. Megijedt az imént, hát sír — felelte Szajkál néni. — Altünaj? Hogyan került ide? — kelt föl ültéből, és letérdelve az ágy fejéhez, megérintette a vállam: — Mi van veled, Altünaj! Miért sírsz? Én meg a falhoz fordultam, és még jobban ömlöttek a könnyeim. — Ejnye no, kedvcském! Mitől ijedtél meg annyira? Ugyan mire való az? Hiszen nagy kislány vagy már ... Erősen átöleltem Gyujsent, s — vállába rejtve maszatos, forró arcom — gátlástalanul zokogtam, és nem tudtam, mit is kezdjek magammal. Lázas öröm töltött el. Képtelen voltam örömömet csillapítani. — Bizony még megszakad a szíve! — kezdett aggódni Kartanbaj, s szintén felemelkedett a padkáról. — Nocsak, anyóka, szólalj meg már! Súgj valamit a fülébe, de gyorsan! Mindhármukat nyugtalanság töltötte el. Szajkál néni ördögűző varázsszavakat mormolt. Hol hideg, hol meg meleg vízzel locsolta az arcom, vízgőzzel párolt, és jómagam is sírt velem együtt. Ö, ha tudták volna, hogy a szívem valóban „szakadt meg” a nagy-nagy boldogságtól, amiről szólni nem volt erőm. Képtelen lettem volna rá. S mígcsak meg nem nyugodtam, és el nem aludtam, Gyujsen ott ült mellettem, s csendesen simogatta hűsítő kezével forró homlokom. * * * Költözött a tél a hegyszoroson túlra. Az olvadásos, dagadozó síkságokról ömlött a lég meleg áramlata a hegyek felé, s hozta magával a föld tavaszias illatát: a frissen fejt tej szagát. Már süppedeztek a hóbuckák, zajlásnak indult a jég a hegyekben, megduzzadtak a csermelyek, s rohanás közben íelkorbácsolódva viharzó, mindent pusztító áradatként hömpölyögtek, elöntve morajlásukkal a kimosott szakadékokat. Ez volt talán ifjúságom első tavasza. Mindenképp rövidebbnek tűnt fel nekem az előző tavaszoknál. A dombról, ahol az iskolánk állt, a tavasz pompás világa tárult elénk. Mintha tárt karokkal menekült volna a föld a hegyektől, repült — megállásra képtelenül — a puszta pislákoló, ezüstös messzeségeibe, amiket átölelt a napsütés és az áttetsző, könnyű köd. Valahol az Öpe- rencián is túl kékesen szürkültek az olvadozó tavacskák, valahol messze-mesz- sze lovak nyerítettek, s fönt a magasban darvak húztak fehér felhőkkel a szárnyukon. Vajon honnan jöttek a darvak, s hová hívogatják a szívet azokkal az epesztő trombitahangokkal? ... A tavasz megérkeztével kezdtünk vidámabban élni. Kigondoltunk különféle játékokat, ok nélkül is nevetgéltünk, az órák után pedig egyvégben futottunk az iskolától hazáig, hangosan kiáltozva egymásnak. A nagynéninek ez nem tetszett, s nem is mulasztotta el az alkalmat, hogy leszidhasson: — Te meg mit hancúrozol, ostoba liba! Törődsz is te azzal, hogy pártában maradsz. Valamirevaló embereknél az olyanok, mint te, rég férjhez mentek, 92
