Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
a taknyásóknak! Hátha nem maradtál volna életben! Hát feléred te ésszel, hogy mit beszélsz? — Az az én dolgom, az én munkám, Karake. Beszélgessünk másról. Gyalog szoktam járni, most meg — az ördög vitt rá — kikunyeráltam maguktól a lovat, s kiszolgáltattam a farkasoknak, hogy falják fel. — Szó sincs róla! Elpusztult! a gebe, hát elpusztult. Szolgáljon neked áldozatul! — mérgelődött Kartanbaj. — Egy emberöltőn át ló nélkül éltem, hát most se gebedek bele. Ha meg fennmarad a szovjet hatalom, szerzek én még magamnak lovat... — Okosan beszélsz, öreg — hallatta könnyezéstől akadozó hangját Szaj- kál néni. — Szerzünk mi még... Nocsak, fiacskám, kanalazd, amíg meleg ... Elhallgattak. Percnyi hallgatás után, szétkaparva a szárított trágya parazsát, Kartanbaj gondolatokba merülve szólalt meg: — El-elnézlek téged, Gyujsen. Mintha nem is lennél te ostoba! Mintha sokkal inkább eszes fickó lennél! Mégse érthetem semmiképpen: mi a szöszért céltalankodsz ezzel az iskolával, ezekkel az értelmetlen gyerekekkel. Nem akadna számodra más munka? Szegődj el — mondjuk — juhásznak: nem fogsz fázni, nem fogsz éhezni... — Belátom, Karake, hogy javamat akarja. Ellenben: ha ezek az értelmetlen gyerekek majd úgy fognak beszélni, mint maga — hogy minek az iskola, mire való a tanulás — akkor a szovjet hatalommal messzire nem megyünk. De hiszen magnak az a kívánsága, hogy maradjon a szovjet hatalom, éljen tovább. Éppen ezért nincs nekem terhemre az iskola, Karake. Ha jobban taníthatnám a gyerekeket, semmi másról nem ábrándoznék. De hiszen Lenin is megmondta ... — Persze: mellesleg megjegyezve — vágott közbe Kartanbaj, s rövid hallgatás után kijelentette: — Lám, te egyre csak bánkódsz. De hát könnyekkel nem támasztod fel Lenint. Hej, ha léteznék olyan erő a földön! Vagy azt hiszed, mások nem szomorkodnak, nem bánkódnak... Pillantanál csak belém, a bordám alá: füstölög ott a szív keserű füsttel. Nem tudom egyezik-e ez a te politikáddal, de — bár Lenin más vallású volt — én naponta ötször imádkozom érte. Néha meg úgy vélem, Gyujsen, hogy bármennyiszer is elsirat- nók őt — te meg én —, haszontalan dolog lenne, öreges eszemmel én ebben így döntöttem: Lenin fennmaradt magában a népben, Gyujsen, s apáról fiúra vérré válik. — Köszönöm a szavait, Karake. Köszönöm. Helyesen gondolkozik. Elment közülünk Lenin, de mi az életet Lenin szerint fogjuk mérlegelni... Szóváltásukra figyelve, mintha csak valamilyen messzeségből tértem volna meg önmagamhoz. Eleinte álomszerű volt minden számomra. Sokáig képtelen voltam elhitetni magammal, hogy Gyujsen elevenen s épen jött vissza. Majd pedig tavaszi csermelyként ömlött béklyójától szabadult telkembe az áradó, fékezhetetlen öröm, s lubickolva ebben a meleg áramlatban, zokogó sírásban fuldokoltam. Talán soha senki se sírt még úgy, mint én akkor. Ebben a percben nem létezett számomra semmi: sem a sárból vert kunyhó, sem a hóviharos éjszaka az udvaron, sem a Kartanbaj egyetlen lovát a falu szélén széttépő farkascsorda. Nem létezett semmi! Szívemmel, értelmemmel, minden érzékemmel végtelen, mérhetetlen, felvirradó, rendkívüli boldogságot 91
