Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
ilyen sárhodály, melynek világítórésein át mindig láthatók voltak a hótakarta hegycsúcsok — egyszerre csak korábban hallásból sem ismert, sohase látott új világ tárult fel. Éspedig akkor jutottunk el ahhoz az ismerethez, hogy Moszkva városa, ahol Lenin lakott, sokkal, de sokkal nagyobb, mint Aulieata, sőt mint Taskent is, s hogy vannak a világon nagy-nagy tengerek — akkorák mint a talaszi völgy, s hogy azokon a tengereken hegymagasságú hajók úszkálnak. Megtudtuk, hogy a petróleum, amit a hetivásárról hoznak, a föld alól termelődik ki. S már akkor erősen hittük, hogy — ha majd gazdagabban kezd élni a nép — a mi iskolánk nagyablakos, fehér emeletes házban kap helyet, s a tanulók ott asztalok mellett fognak ülni. Amikor már — nagynehezen — kapiskálni kezdtük a betűket, de még nem tudtuk leírni a ..mama”, „papa” szavakat, a „Lenin” szót már sikerült papirosra vetnünk. Politikai szókincsünk ilyen szavakból állott: „nagybirtokos”, „mezőgazdasági munkás”, „szovjetek”. S Gyujsen megígérte, hogy egy év múlva megtanítja nekünk a „forradalom” szó írását. Odahallgatva Gyujsen meséire, gondolatban együtt harcoltunk velük a fehérek ellen. Leninről pedig olyan izgalommal beszélt, mintha saját szemével látta volna. Sok minden abból, amit elmondott, mostani meglátásom szerint összekeveredett a nagy vezérről szóló népi mondákkal, de számunkra — Gyujsen tanítványok számára — mindaz ugyanolyan valóságnak tűnt fel, mint az, hogy a tej fehér. Egyszer, minden hátsó gondolat nélkül, megkérdeztük: — Tanító bá’! Tanító bá’ kezet fogott már Leninnel? S ekkor a tanítónk kurtán fejet rázott: — Nem, gyerekek! Sohase láttam Lenint — sóhajtott elnézést kérőén, kényelmetlen helyzetében. * * * Minden hónap végén — ügyei intézése végett — megfordult Gyujsen a járási székhelyen. Gyalog járt, s két-három nap múlva jött vissza. Nagyon búslakodtunk ezekben a napokban. Ha lett volna édes fiútestvérem, bizony azt se vártam volna olyan türelmetlenül, mint ahogy vártam Gyujsen visszatértét. Titokban — nehogy a nagynéni észrevegye — minduntalan ki-kisurrantam a hátsó udvarra, s csak néztem és néztem a pusztába — az útra, mikor tűnik már elő átalvető tarisznyájával a hátán a tanító: mikor látom megint szívmelegítő mosolyát, mikor hallom tudást szolgáltató szavait. Gyujsen tanítványai közül én voltam a legidősebb. Lehet, hogy ezért is jobban tanultam, mint a többiek. Bár — valószínűleg — nemcsak ezért. A tanító minden szava, a tőle tanult minden betű — minden, de minden — szent volt számomra. S nem volt nekem semmi se fontosabb a világon, mint tenni azt, amire Gyujsen tanított. Kíméltem a tőle kapott füzetet: sarlóm hegyével a földre rajzolgattam a betűket, szénnel Írogattam a pajtákra, s vesszővel a hóba és az út porába. Nem volt szerintem senkise bölcsebb, okosabb Gyuj- sennél. Közeledett a tél. Míg le nem esett az első hó, a domb alatt csobogó köves patakon gázolgat- tunk át iskolába menet. De később kibírhatatlan lett az átjárás: a jeges víz 84
