Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
szinte égette a lábunkat. Különösen szenvedtek az apróbb gyerekek: még a könnyeik is potyogtak. Ilyenkor Gyujsen cipelgette őket át a patakon: egyiküket a hátára vette, másikukat kézen fogta. így szállította át sorjában az összes tanulót. Most, amikor felidézem ezeket, egyszerűen hihetetlen számomra, hogy minden pontosan így történt. De abban az időiben — műveletlenségfcől-e vagy inkább meggondolatlanságból — mosolyogtak az emberek. Mosolyogtak Gyujsenen. Különösen a gazdagok, akik a hegyek között teleltek, s csak malomba jövet haladtak el arra. Hányszor megesett, hogy — velünk egyszerre érkezve a gázlóhoz — szemet meresztettek Gyujsenre, ellovagolva mellettünk vörös rókabőr sapkában s drága báránybőr bundákban, jól táplált, vad lovakon. Valamelyikük egyszer hangos kacagásban tört ki, megbökve a szomszédját: — Nézd csak: egyiket a hátán cipeli, a másikat kézen fogva! S ekkor a szomszédja, megsarkalva a fel-felhorkanó lovat, megjegyezte: — No hát! Süllyedjek el ezen a helyen: most tudom csak, kit kellett volna elvennem második feleségül! S lefröcskölve minket a paták által felvert vízzel és sárcsomókkal, haho- tázva távoztak. Milyen kedvem támadt, hogy utolérjem ezeket az ostoba embereket, megragadjam a lovuk kantárszíját, belekiáltsam fintorgó pofájukba: ,,Ne merészeljetek így beszélni a mi tanítónkról! Korlátolt, ostoba emberek!” De hát ki is hederített volna egy félénk kislány szavaira? Számomra se maradt más hátra — mint az, hogy lenyeljem a megszégyenülés keserű köny- nyeit. Gyujsen pedig szinte észre se vette a sértegetéseket, mintha nem is hallott volna semmi olyasmit. Kigondolt olyankor valamilyen mókás szójátékot, s — mindent felejtve — nevetésre késztetett bennünket... Bármennyit is fáradozott Gyujsen, nem sikerült faanyagot szereznie, hogy pallót verjen a patakon át. Egyszer éppen iskolából hazatérőben, miután átszállítottuk az apróságokat, én ott maradtam Gyujsennel a patakparton. Elhatároztuk: kövekből és gyeptéglákból készítünk átjárót, hogy ne kelljen többé átáztatni a lábbelinket. Igazság szerint a falu lakóinak csupán annyit kellett volna megtenniük, hogy összefogjanak, és közösen átfektessenek két-három szálfát a patakon. Egy kis ácsolás, és kész lett volna a gyerekek számára a híd. De éppen arról van szó, hogy azokban az időkben az emberek — tudatlanságból — nem tulajdonítottak fontosságot a tanulásnak, Gyujsent pedig legföljebb olyan csodabogárnak tartották, aki ráérősből vesződik a gyerekekkel. Gondolták magukban: „Taníts, ha kedved tartja. Ha nincs hozzá kedved, kergesd haza valamennyit!” Ök maguk lóháton jártak, nem volt szükségük a pallóra. Viszont természetes volt az is, hogy embereink gondolkodóba estek: „Ez a fiatal fickó, aki semmivel se rosszabb, semmivel se ostobább másoknál, vállalva a nehézségeket és a nélkülözést, viselve a gúnyt és a sértegetést, ugyan milyen szándékkal tanítja gyermekeinket, s ráadásul még olyan nem mindennapi konok- sággal, olyan emberfölötti állhatatossággal?” Azon a napon, amikor köveket raktunk a patakon át, a földet már hó födte, s a víz dermesztőén kocsonyás volt. Szinte elképzelhetetlen, mennyire 85
