Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)

vagy szalmaköteggel a hátán. Megpillantva őt távolról az emberek, földbe gyökerezett a lábuk, s kezükkel napernyőzve, elcsodálkoztak:

— Odanézzetek! Ez biz’ — ha nem tévedek — Gyujsen. Valamiféle köteget cipel.

— Ő az.

— 0, szegény feje! Úgy látszik: a tanító munkája se valami könnyű dolog.

— Hát mit képzelsz? Nézd, hogy megrakodott! Legalább is úgy, mint akármelyik uradalmi cseléd.

— De hát még, ha a beszédét hallja az ember! Az aztán remek!

— No — persze —, mert pecsétes írása van. Abban meg teljes felhatalmazás.

Hogy s hogy nem, egyszer — hazafelé tartva száraz tehéntrágyával megtömött zsákokkal, amiket a falu fölötti hegy alatt szedtünk meg — letértünk az iskola felé. Nagyon érdekelt minket, vajon mit csinál a tanító.

Az agyagból vert pajta valamikor urasági istálló volt, s itt teleltették át az őszi esőzések alatt ellett csikókat. A szovjetek hatalomra jutása után az uraság kereket oldott, az istálló pedig ott maradt üresen. Senki se gondozta. Körös-körül mindent benőtt a bojtorján meg a tüske. Most a tövestől kitépett, s kupacokba rakott gaz oldalt sorakozott, az udvar pedig teljesen tiszta volt. A mállott vakolatú, esőverte falak agyaggal bekenve, s a megvetemedett és szétszáradt, az egyetlen sarokvason örökké lötyögő ajtón meglátszott, hogy kijavították, helyreillesztették.

Amikor letettük zsákjainkat a földre, hogy egy kicsit megpihenjünk, az ajtón Gyujsen lépett ki, tetőtől talpig agyaggal befröcskölten. Amint meglátott minket, elcsodálkozott, majd pedig nyájasan mosolygott, törölve arcáról a verejtéket:

— Mi szél hozott benneteket, kislányok?

Kuporogtunk a zsákok mellett, s zavartan nézegettünk körül. Gyujsen sejtette, hogy félénkségből hallgatunk, s bátorítólag kacsintott ránk:

— A zsákok meg nagyobbak, mint amilyenek ti magatok vagytok. Nagyon jó, hogy bekukkantottatok ide, kislányok. Hiszen itt kell majd tanulnotok. Az iskolátok pedig — úgyszólván — majdnem kész. Éppen valami kályhafélét állítottam a sarokba, sőt már a kéményt is kivezettem a tetőn. Nézzétek, milyen rendes! Már csak a téli tüzelő van hátra. De csak annyi baj legyen: sok a száraz trágya mindenfelé. A földre meg szalmát terítünk jócskán, s elkezdjük a tanulást. Nos, akartok-e tanulni? Fogtok-e iskolába járni?

Idősebb lévén barátnőimnél, feleletre szántam el magam:

— Ha elenged a nagynéni, fogok járni — mondtam én.

— Hát már hogyne engedne el! Biztosan el fog engedni. S téged hogy hívnak?

— Altünajnak, — válaszoltam én, eltakarva tenyeremmel lyukas szoknyám széléből kikandikáló térdemet.

— Altünaj — szép név.

Valahogy olyan kellemesen mosolyogta el magát, hogy melegem lett a szívem táján.

79