Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
— Kinek a lánya is vagy? Elhallgattam. Kerültem mindig, hogy sajnálkozzanak rajtam. — Árva. A nagybácsijánál él — súgták meg leány pajtásaim. — No hát akkor, Altünaj — mosolygott rám újból Gyujsen — hozzál magaddal más gyerekeket is az iskolába! Jó? Gyertek ti is, kislányok. — Igenis, bácsi! — Tanító bá’nak hívjatok engem! Hát az iskolát nem akarjátok-e megnézni? Gyertek be, ne féljetek! — Nem, nem: haza kell mennünk — szabadkoztunk szégyellősen. — No, jó. Siessetek haza! Aztán beszéljétek meg, mikor jöttök tanulni. Én meg még egyszer elmegyek száraz trágyáért, mielőtt besötétedik. Korcost és sarlót véve magához, Gyujsen a mezőre indult. Mi is szedelőz- ködtünk, hátunkra kötöttük a zsákokat, s tipegni kezdtünk a falu felé. Egyszerre váratlan ötletem támadt: — Álljatok meg, kislányok — kiáltottam leánypajtásaimra. — Gyerünk, kiszórjuk a száraz trágyát az iskolába. Azzal is több lesz a téli tüzelő. — Haza meg üresen megyünk? Hogyisne! Te balga! — De igen! Megyünk, és megszedjük megint. — Azt aztán nem! Késő van már: megszidnak otthon. És nem is várva rám, a kislányok sietni kezdtek hazafelé. A mai napig se tudom megérteni, mi késztetett engem azon a napon ilyen elhatározásra. Az-e, hogy zokon vettem leány pajtásaimtól, hogy nem hallgattak rám, s ezért makacsoltam meg magam? Vagy — talán — az, hogy szabad- akaratomat, kívánságaimat kiskorom óta durva emberek rámripakodásai, fej- beverések némították el? Szóval, kedvem kerekedett ahhoz, hogy — ha csak valamivel is — megháláljam ennek a tulajdonképpen ismeretlen embernek a mosolyát, amitől melegség támadt a szívemben. Kedvem támadt, hogy hálás legyek irányában az irántam tanúsított csekélyke bizalomért, néhány jó szaváért. Nagyon jól tudom, sőt meggyőződésem, hogy jelenlegi sorsom, az egész életem minden örömével és minden gyötrelmével ezen a napon dőlt el. Minden ennél a zsáknyi trágyánál kezdődött. Állíthatom ezt, mert épp ezen a napon — először életemben — töprengés és büntetéstől való félelem nélkül határoztam, és megtettem azt, mit szükségesnek tartottam. Amikor leánypajtásaim cserbenhagytak, sietve visszamentem Gyujsen iskolájába, kiürítettem a zsákot az ajtó mellé, s máris szedve a lábamat, futásnak eredtem árkon-bokron át, hogy újra megszedjem a zsákot. Futottam, azt se tudva hová, ahogy csak erőmből tellett, s úgy dobogott mellkasomban a szívem iaz örömtől, mintha valami hőstettet vittem volna véghez. Mintha a nap is tudta volna az égen, mitől vagyok annyira boldog! Igenis hiszem, hogy tudta: miért futok olyan könnyedén és szabadon. Azért, mert valamicske jót cselekedtem. A Nap már leáldozóban volt a dombok fölött, de nekem úgy látszott, mintha lassítana. Nem ment le: gyönyörködni akart bennem. Feldíszítette az utamat. A kiaszott őszi talaj bíbor, rózsa és lila színben nyúlt el lábam alatt. Lobogó lángokként maradoztak el j obbról-balról a kopasz cserjés söprűi. A Nap tűzként égett foltokkal tarkított kaftánom ezüstözött gombjain. Én meg 80
