Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)

tósztokat mondtak.. Egyszer csak belépett egy helybeli legényke, s átnyújtott a házigazdának egy csomó táviratot. A táviratok kézről kézre jártak: egykori tanítványok, üdvözölték földieiket az iskolaavatás alkalmával.

— Hékás! Ugye az öreg Gyujsen hozta a táviratokat? — kérdezte az igazgató.

— Igen, — felelte a legényke. — Mondja, hogy az egész úton sarkallta a lovat, idejében szeretett volna megérkezni a gyűlésre, hegy a táviratokat mindenki jelenlétében olvashassák fel. Elkésett az öreg, s bosszankodva jött meg.

— Dehát mit ácsorog ott kint! Szálljon le a lóról! Hívd be!

A legényke kiment, hogy beszólítsa Gyujsent. Altünaj Szulajmanova, aki éppen mellettem ült, felriadt valamitől: valahogyan furcsán, szinte váratlanul visszagondolt valamire, s megkérdezte tőlem: miféle Gyujsenről van szó.

— Hát a kolhoz-postásról, Altünaj Szulajmanova. Ismeri ön az öreg Gyujsent?

Szulajmanovné bizonytalanul bólintott, aztán fel akart emelkedni a helyéről, de abban a pillanatban lódobogás hallatszott, a legényke pedig éppen jött vissza, s mondta a házigazdának:

— Hívtam, igazgató úr, de ő elporoszkált. Szét kell még hordania a leveleket.

— Hát csak hadd hordja szét. Nem kell visszatartani. Majd később elüldögél az öregekkel — mormolta valaki kelletlenül.

— Ó, ön nem ismeri a mi Gyujsenünket. Ö a szabályzat embere: míg nem végez a dolgával, be nem tér sehová.

— Valóban különös egy ember. A háború után kikerült valamelyik ukrajnai kórházból, s ukrajnai lakos lett. Mindössze öt éve, hogy hazatért. Meghalni jött vissza — mondja ő — a szülőföldre. Egy életen át agglegényeskedett, s most is az ...

— Mégiscsak jó lenne, ha bejönne... No de hagyjuk: rendben van ez így is — legyintett a házigazda ...

— Elvtársak! — emelte föl a poharát a község egyik legtekintélyesebb embere. — Jól emlékezhetünk még arra, hogy mi is valamennyien Gyujsen iskolájában tanultunk. Kétségtelen ugyan, hogy jómaga sem ismerte az „ábécé” minden betűjét.

A felszólaló hunyorított közben, csavargatta a fejét. Minden taglejtésén meglátszott a csodálkozás és a gúny.

— De igaz is! Ilyenformán volt az eset... — Körös-körül nevetés hallatszott.

— De szó ide, szó oda: mi mindent ki nem agyait Gyujsen akkoriban! S mi meg — az igazat megvallva — komolyan tanító számba vettük őt.

A nevetés elcsitultával a tósztoló ismét folytatta:

— Nos, azóta szinte szemünk láttára nőtték ki magukat az emberek. Altünaj akadémikusnő országszerte ismert valaki. És majdnem valamennyiünknek középiskolás a végzettsége, néhányunknak pedig még magasabb. Ma új középiskolát avattunk községünkben, s ez maga is bizonyítja, mennyit változott az életünk. így hát, földik, igyunk arra, hogy Kurkureu fiai és leányai a jövőben is korunk haladó embereivé váljanak!

Ismét zajongani kezdtek mindannyian. Egyértelemben helyeselték a pohár74