Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)

köszöntőt. Csupán Altünaj Szulajmanova pirult el. Zavarba jöhetett valami miatt, s éppen csak érintette ajkával a talpaspoharat. De a beszélgetéssel elfoglalt, ünnepiesen hangolt emberek nem vették észre lelkiállapotát.

Altünaj Szulajmanova néhányszor az órára pillantott. Később pedig, amikor a vendégek kivonultak a szabadlevegőre, megfigyeltem, hogy tudósnőnk a többiektől félrehúzódva áll az öntözőcsatornánál, s néz mereven a dombra — oda, ahol hajladoznak a szélben a vörösbe játszó őszies topolyafák. A Nap lenyugvóban volt a távoli alkonyati puszta lila horizontján. Onnan világított gyengülő fényével, halovány bíborral díszítve a topolyák csúcsát.

Odamentem Altünaj Szulajmanovához:

— Most már hullatják lombjukat, de látta volna ezeket a topolyákat tavasszal, virágzás idején!

— Én is éppen arra gondolok! — sóhajtott fel Altünaj Szulajmanova, s rövid hallgatás után hozzáfűzte, mintha csak saját magának mondaná: — Igen, minden élőlénynek megvan a maga tavasza és a maga ősze.

Sok-sok apró ránc szántotta, elvirágzásban levő arcát a szeme körül szomorkás, elgondolkodó árny futotta át. Valahogyan nagyon nőies bánattal nézett a topolyákra. Egyszerre olyannak láttam, mintha nem is Szulajmanova akadémikusnő állna előttem, hanem az örömben és bánatban keresetlen, a legegyszerűbb kirgiz asszony. Ez a tudós nő — nyilvánvalóan — ifjúságának azt az időszakát idézte fel, amelyik a népdal szerint se tér vissza soha többé, hiába kiáltasz utána a legmagasabb hegy csúcsáról is. Mintha mondani akart volna valamit, amikor a topolyákon felejtette a szemét, de mégis — valószínűleg — meggondolta magát, s heves mozdulattal tette fel kézben tartott szemüvegét:

— Állítólag a moszkvai vonat tizenegy órakor megy itt át.

— Igen: éjjel tizenegykor.

— Akkor hát szedelőzködnöm kell.

— Miért annyira sürgősen? Hiszen ön, Altünaj Szulajmanova, azt ígérte, hogy néhány napot itt tölt. Az emberek nem engedik el.

— Nem tehetem: sürgős dolgaim vannak. Azonnal utaznom kell.

Hiába igyekeztünk a rábeszéléssel, hiába sértődtünk meg: Altünaj Szulajmanova kérlelhetetlen maradt.

Akkor már szürkülni kezdett. A bánkódó földik kocsira segítették, de szavát vették, hogy legközelebb egy egész hétre — ha nem hosszabb időre — ellátogat hozzájuk.

Kikísértem az állomásra.

Vajon miért volt az útja annyira sürgős? Olyan váratlanul! Megértettem a földik sérelmét. Elhagyni őket ilyen ünnepnapon! Egyszerűen érthetetlen volt részemről. Az úton szerettem volna magyarázatot kérni tőle, de nem mertem. Nem mintha féltem volna attól, hogy tapintatlannak látszanék, hanem egyszerűen azért, mert az volt az érzésem, hogy úgyse árul el semmit. Egész úton hallgatagon ült, s valamiről mélyen elgondolkozott.

Az állomáson mégis csak megkérdeztem:

— Altünaj Szulajmanova, elkedvetlenítette Önt valami?

— Ugyan, menjen már! Ilyesmire ne is gondoljon!... Éspedig kire neheztelhetnék. Senkire, de senkire. Hacsak nem magamra. De saját magamra aztán valóban neheztelhetnék!

75