Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Ferenczy Károly: Önvád (Elbeszélés)

a keserű nikotin íz kínosan marta a torkát. Üjra erőt vett rajta a kétség. Egész belsője olyan volt, mint az elszabadult pokol.

— Gyerünk... gyerünk ... — egyre sürgette magát. Remegő lábait már nehezen tudta maga után húzni. A körútra kiérve percekig állt tétován, aztán mint aki erőt gyűjtött, korát meghazudtolva rohant a megálló felé. Eszelős tekintetével végigpásztázta a járdaszigetet. A rendőrlámpa vakon bámult rá. színein a neonfény megtört.

— Itt álltam ... A lámpa szabadot jelzett... Indítottam.

Kárli megindult. Rogyadozó térdekkel egyre gyorsabban haladt a sínek mentén. Elvesztette a tájékozódó képességét. Megállt. Körülnézett. A csendet csak az eső ütemes zúgása zavarta meg.

— A gyógyszertár... — villant át az agyán. — A gyógyszertárnái álltam meg.

A kirakatokat sorra szemügyre vette. Alig ismert rájuk.

— Itt álltam. Igen, itt. Ezen a helyen. — Letérdelt, s a fellobbanó gyufa fényénél a krétajeleket kereste.

— Az eső, ennek is épp most kell esni? — Már-már félve hitte, hogy egy krétanyomot is megtalál. Egymásután égtek körmére a gyufaszálak, s egy tenyérnyi helyet sem hagyott ki.

— Megvan! Itt van! Itt... itt. — Két szál gyufát fogott össze, hogy jobban lásson.

— Igen... itt... Itt vannak a jelek. — Türelmetlenül nézett körül. Valami szembetűnő tárgyat keresett. A túloldalon szemetesládát pillantott meg a kapu alatt. Percekig kotorászott benne, míg néhány félig rothadt krumplira ráakadt. A görbe, itt-ott elmosódó, szaggatott vonalra lerakott hármat.

Aztán a sínek mentén visszafelé ment, hogy megkeresse a másik jelet is. Tétován becsülgette a két krumpli jel között a távolságot. Aztán a métereseknek hitt lépteit számolni kezdte.

— Ötvenegy, ötvenkettő, ötvenhárom, ötven ...

Az ötvennégyedik lépés már nem volt teljes.

— ötvenhárom ... ötvenhárom ... — ismételte.

— Ötvenhárom méter ... és húsz, harminc ... Mennyi lehet ez? Harmincöt, negyven centi? Ötvenhárom méter és negyven centi. — Visszafordult. Megint számolt.

— Negyvenkilenc, ötven, ötvenegy ... Nincs tovább! — A krumplit majdnem eltaposta.

— ötvenegy?! Nem! Ez nem lehet. Rosszul számoltam, vagy... eltévesztettem a számolást. Nem, ez lehetetlen! — Űjra mért, és újra számolt. Egyre gépiesebben és hangosabban mondta a számokat. Már harmadszor tette meg az utat a lerakott krumplik között, és mindig más eredményhez jutott. És most újra kezdi.

— Ötvenegy, ötvenkettő, ötvenhárom... Teljes sebességre húztam a kart. A motor felbúgott, majd egyenletesen gyorsulni kezdett. A kalauznő — Vera — hangját hallottam.

— Két megállót tessék menni a Róbert Károly körútig, ott felszáll az ötvenötös buszra és...

63