Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Farkas Imre: Napfogyatkozás (Elbeszélés)

nem volt eltörve a keze. Akkor lett özvegy, mert az urát agyonütötték egy kocsmában. Ott maradt egy ártatlan gyerekkel. Az apjáéknál laktak. Mondta is egyszer az apjának: „Édesapám, nem megyek én mán férjhez. Majd csak föl- nevelgetem ezt a kis árvát, ha ád erőt a Teremtő ...” Az apja meg azt mondta: >?De csak menj, az istenfáját! Könnyű ám asztag mellett kalászt szedegetni”. „Akkor hozzámentem Janihoz, pedig az ángya voltam. Azóta én magázom.” Ez a kettő fáj Szülének, amit az apja mondott és a magázás.

Újból hallatszott a kiabálás:

„Ne csapkodjátok azt a kiskaput, te! Kitörik az a kapufél, te! Hogy száradna el a kezetek, te!”

Retkes nagyon fél Szülétől. Elég, ha csak a hangját meghallja, iszkol. De Szülétől nem tud elszaladni. Gyorsan odacsoszog az oldalablakhoz, mert ilyenkor tud ám szaladni, és várja Retkest. Retkes menekül az utcáról, és becsapja mögötte a kiskaput. Mindig elfelejti, hogy Szüle már az oldalablaknál várja. Ekkor még nem sír. Ekkor még arra is tud vigyázni, hogy fel ne bukjon a küszöbön. Csak amikor másodszor is rácsap Szüle, fut végig ordítva a folyosón. Fél is, de inkább mérges, mert második elkapásra már készülhetett volna. Bemenekül a kisszobába az ágy alá, s arra gondol, ha megnő, megveri Szülét.

Békacsősz annyira szánja Retkest, hogy még szereti is. Elhatározza, egyszer majd íölviszi az almafára. Hadd üljön be a három ág közé, a „fészekbe”. Úgyis olyan sokszor beteg, és még Szüle is nyúzza.

— Rád kiabált Szüle? — kérdezte, amint a talicskával az udvarra ért.

Retkes már újra a fal tövén ült, látszólag nyugodtan, csak a szeme árulkodott a meg'hajszolásról.

— Nem — mondta dacosan. — Egy rossz gyerekre, aki elszaladt.

Békacsősz szótlanul ment az ólhoz. Csalódottan szedte csomókra a herét.

Az utolsó markokat már dühösen csapkodta a csámcsogó malacokhoz.

— Na jó, Retkes!... Na jó!...

A délutáni nap körülfonta az eperfát. Olyan lett a fa, mint egy átlátszó zsenge levél, amelynek pillás a széle. Az ól mögül fecske villámlott elő, de megriadt valamitől, és sorsára hagyta az üldözött lepkét. A lepke az eperfa derekára csapódott.

Retkes mindent meglát, még a hangyák bajszát is látja, mert közel van a földhöz. Nézte a lepkét a repedésben, de a fülével Békacsőszre figyelt. Felállt. Bánta már, hogy megharagította, de mégsem állta csípés nélkül:

—• Verted a malacokat mi? Megmondhatnálak, ha akarnám.

Békacsósz messzire kiköpött. Látványos köpés volt, egyidejűleg rácsapott a tarkójára is. Retkes ilyet se tud. Fölvette a locsolót és indult a kúthoz. Amikor odaért, Retkes megiramodott. Futtában, mint akinek nincs ideje a kerülgetésre, mert célja pillanatok töredékén múlhat, bátran megcélozta a talicskát, de az utolsó pillanatban elkanyarodott mellette. Szemét merően a fára szegezte. Az utolsó lépéseket lopakodva tette meg. A megállással egyidejűleg nagyot csapott az eperfára. Várt egy kicsit, majd kíváncsian megnézte a tenyerét. — Á-á-á — skrékolta sok diadalt rejtő utálkozással — á-á-á ... Amikor Békacsősz odanézett, fölényes arccal pöckölte le tenyeréről a szétmállott rovart.

— Tele volt tojással — mondta élénken.

47