Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Farkas Imre: Napfogyatkozás (Elbeszélés)

Békacsősz rántott egyet a vállán.

— Nem hallod? — kiáltotta majdnem sírva. — Tele volt tojással! — S amíg Békacsősz elismerésére várt, lába nagyujjával belemaszatolta a földbe a rovart.

— Nagy ügy, aki még nem látott napfogyatkozást — mondta utálatosan Békacsősz, és megint köpött. — Én akkor látok, amikor akarok. Tegnap is láttam, azelőtt is. Csak beülök a fészkembe. Onnan akárki láthatja, aki mászni tud. De csak onnan, az égvilágon egyedül csak onnan.

Retkes hallgatott. Ezzel öli őt Békacsősz, amikor csak összevesznek. Jó... eddig még nem látott. Eddig!... Csak menne már Békacsősz a csirkéihez! A tyúkólra sandított, majd hirtelen elkapta a fejét.

Békacsősz nem ment a csirkékhez. Rátámaszkodott a kútkávára, és mélyen előrehajolt. Borzongva nézett a mélybe. Olyan érzése volt, mintha kémény belsejében állna, amelynek tetején ki lehet pottyanni. A mohos téglakürtő a távolsággal egyre szűkült. Hideg áramlott fölfelé és különös zúgás. A sötét víztükör közepéről kerek ablakon nézett fel az ég. Megmarkolta a deszkát, mélyen előrehajolt, lábait addig emelte, amíg fejjel lefelé lógott a két ég között. Hivő- gatóan kéklett a lenti ég, puha felhők hevertek benne. Néhány pillanatra elveszítette tájékozódóképességét. Feje a kútostorhoz billent, a vödör megmozdult. Remegve tűnt el az ég, zavaros, szívó sötétség támadt. Visszalendült, és rákvörös arccal nézett Retkes felé. Amikor felismerte a kisfiú döbbent arcát, elmosolyodott és felrántotta a szemöldökét.

— Mert én már nagy vagyok ...

Retkest a fölényes hang magához térítette. Nagyon csodálta Békacsőszt, de csak ennyit mondott:

— Kilátszott a bögyöd — mert a visszatüremlő rövid nadrágszár mögül valami hasonló bújt elő a halálos mutatvány alatt.

— Bolond — mordult Békacsősz, és a víz alá nyomta a vödröt. A víz gyűrűzött, az ostorfa táncolt, a kútgém billegett. Retkes ezért is rettenetesen irigykedett.

— Tőlem táncol — mondta, és a szemével pimaszul az ágasra intett. Retkes elveszítette a türelmét:

— Vidd már azt a vizet, te! Szomjasak azok a csirkék, te! Hogy száradna le a kezed, te! — Retkes Szülétől tanul káromkodni. — Én meg egyszer majd elszédülök, tudd meg! — Retkes mindennél jobban elszédülni szeretne, de nem tudja, hogyan kell.

Békacsősz fontoskodó arccal markolta meg az ostorfát, és tettetett köny- nyedséggel húzta a vödröt. Maga volt a vízhúzó tudomány. Nem rángatta, nehogy a kút oldalához verődjön, akkora erővel dolgozott, hogy vödör éppen megálljon, amikor fölér. Töltött a locsolóba és lemerítette a vödröt.

— Félig húztam. Ha akarod, viheted, — mondta, és vigyorgott. Retkes nem bírja még el a locsolót. Néha erősködik már, de mindig leveri a bokáját. Sír, de viszi. Amikor erős paprikát eszik, akkor is sír, de nem hagyná félbe az evést.

— Nem érek rá — mondta Retkes. — Malomba megyek. — Fölkapta a talicskát és összevissza kanyargóit vele az udvaron. Várta, hogy Békacsősz kitegye a lábát.

48