Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Morvay Gyula: Kőfejtők (Mozaik)
egyszer akkorára nyílt, mikor a tanító ezt mondta. Miért is hitt volna Joákim a tanítónak? Áthivatta Erázt, s csendben mondta neki: „Eráz, fogj be, elviszed a tanító urat. Vissza. Haza.” A nagy lapos mellett mentek, Eráz hallgatott. Pipázott is, gondolatait is forgatta — nem törődött hát a tanító úrral. Talán haragudott is rá, amiért itthagyta a népet. Hogyan lesz csatanyerés, ha minden katona dezertál? — Éppen ezt gondolta, ez motoszkált a fejében, mikor meglátta a nagy rétisast, aminti egy galambot üldözött; már kétszer is rá vágott; fehér tollak herebódáztak le a földre. Eráz megrántotta a gyeplőt, leszállt, a kocsiol dal-karikából kirántotta az ösztökét, szétterpesztette lábát, feje fölött megforgatta a szerszámot, mint mikor huszár korában kardjával „fektolt” a laktanyaudvaron, és fogcsikorgatva felhajította a réti sasra.Észre is vette a sas az ösztöke forgását, elvijjogott. A galamb meg az egyik kukoricás felé ereszkedett le. „Nem találtam el a bestiát, de ha visszafelé jövök és még itt találom, leszedem a bitangot.” — Visszalépett az ülésdeszkára, s megszólalt, de csak úgy. Magának. Hátra sem fordult. —- Ez se bánja, hogy mi lesz a kisgalambokkal a fészekben, csak felfalni a galambot. Mindig a gyengébb húzza a rövidebbet. Akárcsak az én falum, az is kihúzta a lutrit... — Engem gondol? — kérdezte csendesen Borbély. — Nem magát, tanító úr. Maga már nem a mi emberünk. — Hogyanhogy nem vagyok a maguk embere? — Otthagyott minket. Ott hátul... Ahol az a falu van. Megsokalltám, hogy mindig csak hoztam, meg másnap vissza is vittem a tanítókat ebből a faluból. Hát ki marad nálunk? Micsoda átok ez, vagy mi ez, tanító úr? Holnapután megint kijövök az állomásra — huszonhat kilométer oda, ugyanannyi vissza is —, beviszek egy új embert, az körülnéz. Nincs iskola — hol tanítson? Máris csomagol. Vissza, vissza innen. Semmi sincs itt. A gyerekek meg mint a vadak. — Mondtam Joákim bácsinak, hogy visszajövök. — Semmit se hiszek. Mind ezt mondta, mind hitegetett, ígérgetett. — Bá- cuppantott lovaira, hogy szedjék a lábukat. — Eráz báty, ma kedd van. Szombaton jöjjön ki a vonathoz. Ne legyek Borbély András, ha nem szállók le a vonatról, ha nem jövök vissza, hiszen csak a cókmókomért megyek haza. Tudom, hogy ennél elhagyatottabb falu nincs ezen a földgömbön, de ha van, akkor az már nem is nevezhető falunak. Szombaton érkezem, Eráz bácsi. Itt a kezem. Felkelt, előre lépett Agócshoz, aki jobb szájaszegletébe billentette pipáját, mivel Borbély bal kéz felől volt. Megrángatta a gyeplőt, hogy álljon meg a kocsi, hogy szembefordulhasson ezzel az emberrel, aki ha nem jön — élő halott lesz a szemében. És ez az első tanító, aki ilyet mond! Az első, tehát itt nem lehet becsület-vesztés. Kezeltek. Eráz egész úton hallgatott. A patakban mosó menyecskék lábára rá sem nézett, a kocsmába be se ment; éppen, hogy ott legyintgette a lovakat, beszélt hozzájuk, hogy szedjék a lábukat. Az állomáson pedig nem adott kezet. —• Majd szombaton, ha leszáll a vonatról s felszáll a kocsimra. Befutott a vonat, majd elsistergett. 41
