Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Morvay Gyula: Kőfejtők (Mozaik)
Szombaton Agócs Eráz ott gubbasztott a lőcs mellett, somfa ostornyele csizmájában állt, s kétszer beköszönt az állomásfőnökhöz: jön-e már a vonat? — „Valahol jön, de még messze van. Hajnal óta itt vár. Kire? Talán feleségét, fiát, lányát, rokonát, szomszédját, a papot, vagy a jegyzőt várja, bácsikám? — Fenéket — nevetett Eráz. — Miniszter, miniszterelnök, nácselnyik, vagy bankár, földbirtokos, vagy — mondjon már valaki nagy embert, állomásfőnök úr! — akár maga a római pápa jönne, azt se várnám úgy, mint Borbély András tanító urat. — Hogyhogy ennyire várják? — Nincs időm prézsmitálni. Elég az hozzá, hogy a tanító úrnak jönnie kell, mivel igazán, hogy velünk együtt a két kezével kell felépítenie az iskolát. Ami most még nincs. — Jelez — mondta az állomásfőnök. Eráz kiment kocsijához, szeme a füstölgő vonatra ragadt; amint közelgett, Eráz szeme is úgy mozdult. Maga felé. Levetette kabátját, kétrét hajtva az ülésdeszkára tette, ostorát kihúzta csizmaszárából, hosszú lépésekkel körülnézte; a lovakat; megrángatta a sárga agyaggal beragadt-ápú kerekeket, kezével eligazgatta a kocsi oldalban az ülést, ámbár tudta, hogy ha jön a tanító — egészen bizonyosan az ülésdeszkára ül. Agócs Eráz mellé. Ilyesmi az ember vérében van, ezt megérzi az ember; ez a levegőben úszik; a szívből jön. Ez megmásíthatatlan erő, törvény, hatalom és emberség. Már itt zúg a vonat. Eráz nyugtalan. Valami a torkát is fojtogatja. Nini, talán csak nem fog könnyezni? Azért, mert egy-két csepp előpottyant? Nono, nono! Az állomásfőnök megint a vonat elé ment, megint gombolatlan volt a zubbonygallérja, s mint múltkor: végignézett a vonat mellett: felszálltak? Leszálltak? Mehet? — Feltartotta a tárcsát, megnyomta a gombot, felvillant a tárcsa zöld fénye, a vonat ziháló, remegő testtel nekiszaladt az előtte szaladó síneknek. „Ezek kupecek, ezek nem hozzánk jönnek. — Ez az asszony a szomszéd faluból való. Ott az a bátyus ember — vásározó. Eljött? Nem jött!” — gondolta Eráz. Hátul szállt le Borbély András, lassan jött az állomás épülete elé, de odaért, találkozott Erázzal. „Kedves, kedves jó fiam!” — így fogadta őt Eráz. — Várjon! Még ne lépjen fel a förhéncre! Mutassa az arcát, hadd nézzem meg. Hadd nézzem meg a szemét! Nem sokáig nézte. — Üljünk fel. Elmenjünk, tanító úr, vár a falu! És elmentek a faluba. 42
