Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Morvay Gyula: Kőfejtők (Mozaik)

házába. Mind magas, erős ember, mind fekete, inas, izmos. És mindegyik fújt, lihegett; a székre, ládára eresztette magát. „Tanítónk hát lenne”, mondta az egyik ember, „csak iskolánk lenne már”. — A tanító megkérdezte: hát nincs iskolájuk? — „Nincs, tanító úr. Van egy szoba, reggel megnézzük azt a szobát, de mindenképpen új iskolát akarunk építeni.” — Joákim hozzátette: „Mondd, hogy iskolát fogunk építeni.” — „Ügy akartam mondani” — szólt az ember. Joákim vacsora után az ajtó elé hívta a tanítót, s megmutatta neki a nagy rakás terméskövet az udvaron. „Ide hordják, tanító úr, a köveket. Minden kőfejtő minden este egy követ hoz haza a hátizsákjában; azért olyan fáradtak ezek az emberek. így aztán, ezekből a terméskövekből majd felhúzzuk a falakat; első a kő, aztán jön a többi.”

Joákim felesége már elbontotta az ágyat, egymásra rakta a vánkosokat, tenyerével lelappogatta, megveregette a dunyhát. Csattogott a vászon; az ütések hangja a szoba gerendájáig szállt. A tanító vánkosokba süllyedt, s mélyen elaludt.

Másnap megnézték az iskolát.

Kis parasztház állt a dombon. Első szobájában kocsmahelyiség volt, hátul pedig az iskola. A szerfás tető becsurgott, a földön birkabőr darab volt; nemrégen azon ültek a gyerekek. Doh font körül mindent.

Agócs Eráz is ott kanatólkodott az emberek, asszonyok tömegében. Feltekintették az iskolát, amelynek látásakor sokan a fejüket csóválták. „Ez így nem jó.” — „Ilyen iskola az nem iskola” — lehetett hallani a félénk mondatokat. Ki-be jártak az osztályba, megnézték az udvart, amelyen egyetlen egy vadkörtefa állt. És hátrább a tanítólakásba is be kellett nézni, amiben nem volt sok köszönet, mivel az ablakok ferdére füttyentek, a sárral tapasztott árva tűzhely ajtaja nyitva volt, a ki nem hordott korom és pernye az agyagos földre hullott- a tűzhely két karikája elrepedt, sok hiányzott; a rozsda mindenre ráült.

Borbély András Szakáll Joákimnál ült az asztalnál, papirosdarabkára írták fel, mi minden kell az új iskolához; hány korona segélyt kérjenek. „Kitől?, tanító úr, kitől? Az államtól, vagy az egyháztól?” — „Az államtól.” — „Ez egyházi iskola, tanító úr, az egyháztól kell kérnünk a segélyt.” „És az államtól, hiszen az egyház is az államban van.” „Igen, igen — vakarta fejét az öreg Joákim —, de tetszik tudni.. J az egyház állam az államban. Voltam én már százszor az államnál, mindig visszaküldték, hogy először az egyháznál, azután az államnál. Mivel ez egyházi iskola.” — Délutáni időben volt ez a beszélgetés. Virágok és füvek jó szagát csapta be a szellő a házba. Joákim szájába vette a ceruzát, holott nem kellett azt megnyálazni, de biztos, ami biztos, gondolta, s forgatta a ceruzát, gondolkodott, amikor felesége ijedten hozta a hírt, hogy a kőbánya . .. Hogy a kőbánya. Beszakadt a kőbánya, ottvesztek a kőfejtők. Ma nem hoznak haza egy darab terméskövet sem. — Joákim ijedten felugrott az asztal mellől, hajadonfőtt kiszaladt — maga se tudta miért és hová szalad, csak futott az utcán, az emberekhez a kőbányába. Két kocsi robogott már, az egyik után kapott Joákim, de nem tudta elkapni a saroglyát. A tanító kiment az utcára. Az egyik kocsit megállította, azzal elment a kőfejtőkhöz. Ketten életben maradtak, de hat ember a kőomlás alatt maradt.

Borbély András megérezte, hogy most Agócs Eráz kocsiján hátul kell ülnie, mivel kifelé megy a faluból, el, haza, s talán vissza sem jön ebbe a faluba, holott azt mondta Szakáll Joákimnak, hogy visszajön. A gondnok szeme még

40