Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Morvay Gyula: Kőfejtők (Mozaik)

Eráz nem tudott hová lenni belső örömében, mikor látta, hogy a tanító elpirul. A vér arcába szaladt, s mosolyogva elfordította fejét a pataktól; Erázra nevetett, az meg rávillantotta mind a harminckét fogát, melyek úgy álltak szájában, mint a kenderkerítés vastag szálai: cseppet már megsárgulva, mint az őszi kenderszál a szérűn, mint a legnagyobb kukoricaszemek, amelyek közé bajos dolog lenne akármilyen vékony fogpiszkálót is betaszítani. „Látom, hogy rendes tanítót kapunk”, motyogta istráng-felvetés alatt.

„Szavamat ne felejtsem, tanító úr. Szerencsénk volt a szerencsétlenségben. Látja azt a falut? Ott élt egy tanító; vasárnap tanította az embereket, hogy mi a világ; mik a csillagok; micsoda a Nap, meg a Hold; mi, hogyan forog; a parasztemberek meg ülnek előtte, hallgatják. Este okosabbak lettek. Tisztább lett a fejük. Mondták is az asszonyok, hogy embereik minden vasárnap este nehezen alusznak el. „Töröm a fejemet”, mondta valahány. Csak pipáztak, nézték az öreg gerendákat a mennyezeten. És gondolkoztak. Igen ám, de a pap elővette a tanítót. Hivatta. „Mit hallok, tanító úr, hogy maga azt tanítja a híveknek, hogy a Föld forog? Tudja meg, hogy nem forog!” Szót szóra. Egyik se tett túrót a kenyér mellé. A pap feljelentette a tanítót. El akarták venni a kenyerét, de a falu talpra állt; kimentek az utcára, hogy nem hagyják tanítójukat. De kevesen voltak. Ekkor átjöttek mihozzánk, hogy segítsünk nekik a felvonulásban, meg mindenben. Mi kocsikra szedődtünk, átmentünk a faluba. Mi aztán megtöltöttük az utcát. Igaz, hogy az volt a hátulsó tervünk, hogy mi kapjuk meg a tanítót, mivel úgy kellett volna akkor is tanító, mint egy falat kenyér. Akárcsak most, a mai napon. „Azt hiszem, hogy a hatóságok megvédték a tanítót, hiszen forog a Föld” — mondta Borbély András. — „Maga jól hiszi, de csak félig. A hatóságok nevették a papot, a parasztok is kinevették, de maguk a papok — már csak azért is, hogy a pácban ne hagyják ezt a vénszentséget — az öreg pap mellé álltak és össze-vissza beszéltek, hogyhát nem mindent tudunk; nem minden tiszta még ezen a világon; vannak még csodák, miegymás; különben is: isten kezében vagyunk, az adja ránk a háborút, a dögvészt, a tűzvészt és a földrengéseket, amelyek elpusztítják a falukat, meg a városokat, az isten adja ránk a betegségeket, járványokat. Megteheti. Mindenható. És miért adja ránk ezeket a bajokat? Azért, mondták, mivel mi bűnös, gonosz, eredendően bűnös és gonosz emberek vagyunk. Mi, parasztok. Ök nem, csak mi; az urak se, csak mi, falusiak. Olyan reberució volt, hogy azt magának látnia, hallania kellett volna, de jobb, nem látta és nem is hallotta, mert az ember keze összeszorult. Ügy káromkodtunk, mint a jégeső, hogy hogyan lehet valaki pap létére ilyen rövideszű. Szentségeltünk, isteneztünk, hogy pap létére hogyan bánhat el így ezzel a tanítóval, de mi aztán megmutattuk neki a magyarok istenét. Rámentünk az ablakjára. Mikor minden üveget kihajigáltunk répával (mindegyikünk tett a zsebébe egy répát), bekiabáltunk, hogy most már kinézhet, ki se kell nyitnia az ablakot. És ha nem hagyja békében ezt a rendes embert, akkor — akkor mi átvisszük mihozzánk. Ezt mondtuk mi, amire az azfalusiak felhorkantak, hogy coki a tanítójuktól. Mondtuk nekik, hogy milyen nagy bajban vagyunk, 110 meg 110 gyereknek nincs tanítója, de aztán megbékéltünk;

egymás között ne acsarogjon az ember. Így volt ez, tanító úr.-------Ez a másik

f

alu — nézze csak — semmi. Itt csak átmegyünk. Még kocsmájuk sincs. Igaz, hogy a harmadikban se emeltek egy valamirevaló páíinkázó helyet, de ha onnan kihajtok, akkor már a mi falunk határában leszünk.” — „Még csak a Határában?” — nyugtalankodott a tanító. „Csak. Huszonhat kilométert meg

38