Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Morvay Gyula: Kőfejtők (Mozaik)
kell kocsizni tanító úr. Annyira vagyunk az állomástól. Itt akkora a csendesség a határban, hogy én azon kaptam magamat, hogy a lovaimmal, meg a barázdában utánam ballagó barázdabillegetővel, a felhőkkel, meg magammal beszélgetek. Ennyire egyedül élünk itt, kedves tanító úr. Egy kis türelemmel legyen. Innen csak hat kilométer a mi kis falunk. Azok után, amiket magának elmondtam, maga meg fogja szeretni falunkat, meg az embereinket.” Eráz a falu előtt megnógatta lovait, megnyugtatta a tanítót; mindjárt beérnek a faluba. Nagy lapos mellett vitt a kocsi útja; a káka között végefogyha- tatlan zenét vertek a békák; bazsalikom illata szállt a levegőben. A rétre már ráült az alkony; madarak sebesen szálltak a falu felé, amely dombon is, domboldalon is, szakadékban volt elszórva: itt egy ház, ott egy pajta, amott egy kiskert, amelynek kerítése magas gyom közé fulladt. Még világos volt, de egy messze ablakban kis lámpa fénye gyulladt, ijedten rebegett; fénye az ablakra vetett rózsaszín szoknyán keresztül olyan volt, mintha egy nagy véres seb tüzelt volna az éjszakában. Eráz befordult az udvarra, kifogott. A tanító a förhéncre lépett; abban a percben asszonykezek nyúltak karjáért, hogy lesegítsék, amit nem fogadott el. „Csakhogy itt van, tanító úr. Csakhogy eljött! Már azt hittük, hogy maga is megvet minket!” — mondta egy feketearcú, csillogószemű asszony. Olajos volt a bőre, haja egybeolvadt a sötét estével. Csak két szeme tüzelt. — „Hadd nézzem, gyerekem”, nyomakodott előre az asszonyok között egy idős néni. A menyecskék azonban várfal-szoros gyűrűbe fogták Borbély Andrást, sorban bemutatkoztak, kezet fogtak vele, megrázták, sokáig szorongatták kezét. Mikor egy nevetősarcú és szájú asszony is azt mondta, hogy „csakhogy maga nem vetett meg minket”, Borbély megkérdezte: „Miért vetné meg magukat valaki?” — A feketearcú asszony azt felelte, hogy akik nem jöttek el, akik itthagyták őket — azok megvetették őket. „Szakáll. Szakáll Joákim vagyok, a gondnok” — mutatkozott be neki egy ember. Öles termetű volt, hóna alatt surrantak el az asszonyok. — „Tessék hát hozzánk”, mondta Joákim, és bevezette a tanítót házába. Mindjárt az asztalhoz ültették, Joákim felesége az asztalra tette a nagy tálat, hosszú fakanállal meg- kavarintotta benne a gulyást, s a tanítót kínálta. Régesrégen minden az asztalon volt már; még akkor felrakták, amikor Eráz a süvegcukorlábú menyecskéket nézegette a patakban. A menyecskék nevetgéltek, csivitelt a hangjuk. És egyre és egyre nevettek. ,.És maguknál milyenek a menyecskék? Ugye maga legényember? Persze, hiszen fiatal. És maguk felé hogyan élnek az emberek? És testvérei vannak? Hát édesapja miért nem jött el? Tetszik a falunk? Ugye, hogy szép? Holnap világoson még szebb lesz...” — „Elpirult. Láttad?”, lökte meg könyökével az egyik menyecske szomszédját. Porhanyós húsa volt a gulyásnak. Joákim felesége többször megtörülte kötényével száját, megigazgatta haját, fején a menyecskekendőt, és kínálgatta a tanítót. „Csak egyék, gyerekem. Jó keménymagos gulyás ez. Nem olyan, amilyent városon tesznek az ember elé, hanem igazi. Érzi azt a csipetnyi szelíd sáfrányt benne? Gondoltam, hogy megfogja az ínyét. Csak egyék, gyerekem.” Még a vacsorában voltak, mikor egymás után emberek nyitottak be Joákim 39
