Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Bánhidi Tibor: Séták a Smaragd-parton (Útijegyzet)

A kenyér, a baguette — mint egész Franciaországban — itt is zsúrkenyér formájú és hófehér. A vaj erősen sós ízű — azt mondják, a bretonok így szeretik. Ami valóban kifogástalan: a narancsszörp és a limonádé, na meg a jobb minőségű vörösbor.

A magyar vendégek — kár lenne tagadni — hadilábon álltak a bretagne-i koszttal. Kezdetben a közös étkezéseken való megjelenés pontosságával is volt némi baj, de rossz varázslatként egyszeriben megszűnt a késés, amikor kihirdették a szigorú döntést:

— Aki késik, az büntetésként köteles megenni az előételt!

Idegenvezető, kis hibával

Bretagne és Normandia határán, a tengerig futó mezők karjaiból messzi földön ismert sziklatömb bontakozik ki: Mont St. Michael. A gránithegy és a köveire épült évszázados vár egyik idegenforgalmi nevezetessége a francia nyugati tengerpartnak, naponta sokszáz társasgépkocsi, személyautó parkírozik a tövében, az épület termeit, a sziklasziget egyetlen szűk utcáját ellepik a hazai és külföldi túristák, s a meredek lépcsők megmászása után táguló tüdővel szívják magukba a tiszta, üdítő levegőt és az idegenvezető szavait:

— Mont St. Michael sziklaszigete mindössze 940 négyzetméter nagyságú, s az építmény, amit rajta emeltek, kétszer olyan magas, mint amekkora a sziget átmérője. Az első építkezések a VIII. században kezdődtek itt, az épületek köveit dagály idején hajókon szállították a szigetre, s taposó-kerekek segítségével emelték azokat a magasba. Hatszáz éven át épült Mont St. Michael vára, s termei a gótikus építészeti stílus legszebb emlékei. Gyakran látogatta meg ezt a festői helyet az angol királynő, aki a középkorban Normandia hercegnője is volt...

Fakult pátosszal, de történelmi hűséggel mondja az ezerszer elismételt szöveget az idegenvezetőnk, olykor egy indulni készülő kis ásítást is elnyom az ajka körül. Az öltözéke viszont kifogástalan. Sötétkék egyenruha feszül rajta, fehér ing — mellén a fekete nyakkendő csíkja, bal mellén kitüntetések miniatűr sávjai. „Beülhetne így nyugodtan a francia szenátusba is” — gondolom magamban, s még abban a mozdulatában is találok valami hanyag előkelőséget, amellyel a séta végén kezét a borravalóért nyújtja.

Egy kérdés válasz nélkül marad

Lassú, nyolcvanas tempóban poroszkál a társasgépkocsink, és a fiatal bretagne-i fiú, aki eddig szótlanul ült mellettem, hozzám fordul, kifelé mutatva az ablakon:

— Látja azt a kilométerkövet? — kérdi.

Oldalt tekint, s az út mellett magas, piros színűre festett követ hagyunk magunk mögött. Kérdőn nézek a szomszédomra, ő pedig szívesen ad felvilágosítást:

— Romanche-nál kezdődik ez a jelzés és a német határig csak piros, kilométerkő található. A szövetségesek szálltak ott partra, s csapataik a mieinkkel együtt ezen az úton verték ki a németeket... Mi csak úgy említjük, hogy a győzelem útja ez.

27