Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Lovász Pál: A mindenség énekese (Vers)

Az Űr aranytömbjén

Ég rózsáin lénypillangók hintáznak, sár szürkül lent a virágkelyheken; kit fölfelé kemény gerendák zárnak, a völgyi lét annak vak, színtelen.

Mélységbe ás le a tűzszomjas lélek, hiszi: céljához arra visz az út, a sötétség fekete kőzetének áttört alján a napfényre kijut.

... Sugárparipán fölbukkant a gyermek

ólomvértben, fején virág sisak,

megáll győztesként az Űr aranytömbjén,

s szétröppentve a négy gyémántnyilat, nézdel, kacag: lyukas gömbjét a Földnek már táncoltatja odalent az örvény

Jelenések Tornácában

Éz itt a Nagy Váltó: a fenti le, a lenti felkerül; tér sodrán Távol és Közel arányt cserél, egymásba fúl; a cél átnyúl magán, most háttal fut, távozva közelít; a pont ölén a visszagöngyölt végtelenség elmerül.

A Jelenések Tornácában ébred a por vándora; anyagtalan szakadék sűrűsödő mélyéből kiszáll a fényesség pereme, magasságba húzódó vonal; szemlélhetetlenség visszfényét tükrözi a kupola.

Mintáit villogtatja a rejtőző arcú hatalom, ürességet aranyívvé hasít, a semmi síkjain Icingormokat szökkent, alakba, színbe lobbant léttelent.

Tárul s megzendül a mindenfölötti kristálypalota, s ki már csak emlékként hordozza itt a test koloncait, kinyitja sorra mind az ezüsthangú csillagtermeket

Epilógus

I.lóvá már holtan ér a földi szárnyú gondolat,

örök áram forrásai között,

az Egy-Világ illesztéke fölött

talált a fényporos bolyongó nyughelyei.

5