Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Lovász Pál: A mindenség énekese (Vers)
Játék az örök élet eleje — lehull a mennybolt sugárkötele, s reggelt köszönt gyermekszív-kisharang Az első kaland Eggyé pántolt iker-magban a kettősség hatalma hasadást őriz, egységet kerít — sár-fény fia a mélység tereit elhagyja már, vágya a Lent és Fent hídjára csalja. Csillagfolyó örvényében Holdvár aranybástyája — a vár ura most indul, közelít, csápszemű más-lény, jaj, ha megkerít, másvilágarcú foglyát jégláng kastélyába zárja. Keserű ízű itt a szeretet: kit eddig lent, földtáji szív nevelt, a holdkirály cukros mohája sírásra fakasztja. Kicsiny rab könnye jégpadlora hull, a mennyszekér némán fut, s messze, túl a másik partról visszasír a bíbic-csibe hangja Szent-eszelős A visszatért sosem lel önmagára: másult arcot tár arca kerete. Kit elcsalt a magasság tengere, hogyan bocsátja el a fény hínárja? Ocsúdó gyermek ... elapadt a láza, szívénél fogva húzza gyökere. Lévái az égről a domb teteje: lentről-valónak nincs fönt maradása. A vasi táj, a falu idelenn csöndes sziget örvénylő vizeken — fiát megtért szent-eszelősnek vallja. Csillaglajtorján — látták — járt le-fel, ott üstökében a ,sugárpehely’, s a porban lelkek lábnyomát kutatja
