Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Cs. Nagy István: Nagy László csodamalaca (Tanulmány-részlet)

1957-től Tapolcán, majd 1961-től Veszprémben dolgozik; újságíró, a Napló szerkesztőségének munkatársa. Az ellenforradalom után az első publikálók közé tartozik a Kortársban, az Élet és Irodalomban, a rádióban, valamint megyéje különféle publikációs fórumaiban.

A díjat odaítélő bizottság — indokolásában — hangsúlyozta Cserhát József költészetének eszmei és művészeti korszerűségét. Verseivel a felszabadulás előtt népe szabadságáért, a történelmi sorsforduló után pedig felemelkedéséért, boldogabb holnapjáért, az emberiség békéjéért küzd, magas művészi színvonalon.

CS. NAGY ISTVÁN

NAGY LÁSZLÓ CSODAMALACA

(Tanúim ányrészlet)

Nagy László 1957-es válogatott kötete, a Deres majális a költő végérvényesnek vallott versszövegeit tartalmazza. Tizenhárom év költészete (1944-től közölt verseket) egyetlen homogén vershullám, imponálóan egyanyagú, következetes és magahű. Nagy idő-kategóriáikban gondolkodik a költő, a szegénység küldötte, átéli az évezredes sorsot, megszokta az ősök csalatását. Évezredek szorítása és szorongása érződik ezen az akol-meleget és havaserdő-tisztaságot lehelő, gyémántfényű lírán.

A nép megváltozott sorsa szárnyat ad 1948-ban a költőnek, „kényesek kertjét tipratni”, „szegények fejét emelni” indul a népfelszabadulásnak ebben a buzdító történelmi pillanatában. Ez a történelmi mozgás dobja föl Nagy Lászlót a népi mélységekből az új líra égboltjára. Egyike lett a legfénylőbbeknek. „Oly undok ma a búsulás mint sötét csuhahurcolás” — így izzítja az öröm a Tavaszi dalban (1948).

Pár évvel később már „havon delel a szivárvány”, „deres a majális”, „barbár ritmus kell a télnek”, s a költő szíve ettől „iszonyúat dobban”. Az alaphang elkomorodik:

Emberek, mivé lettem!

Örömem elvesztettem.

Mikor mosolygok újra, ki tudja, haj ki tudja?

(Virágének 1952)

Kevés vigasz-mozzanatot találunk a kötetben, ebben a tündéri komorságú belső életrajzban. Túl az ifjúságtemetésen a társadalom belső bajaival, a személyi’ kultusz uralmával is összefügg ez a kedélytelenség, ábrándtalanság. A tél képei uralkodnak, az egész kötet egyre inkább téli naplónak hat. A költő megrendült a hibák, bajok láttán, úgy érzi, a vezetés elszakadt a néptől:

Zajog a vadásznépség, — néma a hivatal: emberi kérdésekből áll ott a ravatal.

(Tél, 1954.)

160