Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Z. Szabó László: Bartha László könyvillusztrációi
szimbolikát sugallnak (Ady-versek illusztrációi). Hincz Gyula nagy rajzi kultúrára valló és ugyanakkor filozofikus ábrázolásai már lassan iskolát teremtenek a fiatalabb nemzedék körében úgy, hogy a tanítványoknak sikerül meglelni saját egyéni kifejező formájukat. (L. Szász Endre, Kass János, Würtz Ádám.) Legújabban Martyn Ferenc Don Quijote-sorozata és Petőfi „Az apostol” című művéhez készített illusztrációi igazolják ennek a művészeti ágnak a fellendülését. Ahogyan azután egyre szélesedik és hangsúlyosabbá válik e képi megformálás szükségessége az irodalomban, úgy jelentkezik újabb és újabb illusztrátor, villan fel újabb és újabb útnak a lehetősége. Ennek az új útkeresésnek egyik jelentős alakja Bartha László. Sokak szerint konstruktív kolorista. Olyan művész, akinek a képein — szinte mindegyiken — érezni az új kifejezést kutató alkotó szenvedélyét. Olyan művész, aki egyazon pillanatban észleli a téma absztrakt mivoltát és érzéki valóságát, a kép belső rendjét, a szín felvillantotta látomást, ami nála sohasem formai célt szolgál, hanem tartalmat. Ezekkel az eszközökkel: az érzékletességgel, a konkrétsággal és az új vizuális lehetőségek szélesítésével az a célja, hogy „megsejtesse a látványon túli világokat úgy, hogy ugyanakkor abban a kor is tükröződjék.” így érthető, hogy az ő könyvillusztrációi újat jelentenek ebben a művészetben. Természetesen nem úgy, mintha eddig művészeink ezzel még nem próbálkoztak volna, hiszen Bemáth Aurél, Csemus Tibor és Szász Endre is dolgozott és alkotott már temperával vagy olajjal, de nékik nem ez az egyedüli megformálási módjuk. Bartha László illusztrációi viszont mindenkor a festőt sejtetik. Legutóbb három verseskötethez készített illusztrációkat. (Nicolás Guillén: Kubai elégia, Guillevic: Föld és víz, Gereblyés László: Túl a határon.) Érdekes általában megfigyelni ezeket az alkotásokat. Mi az, ami az alkotóművészt megragadja egy-egy versből? Mennyiben szolgálja a költői mondanivalót, mennyit őriz meg belőle vagy mennyivel lép azon tovább bővítve a gondolat és kifejezés körét? Sokszor az az érzése az embernek, mintha csak részleteket sikerülne elkapnia, máskor szinte átkölti magát a verset és illusztrációval egy újabb költeményt alkot. Van, amikor hangulatot teremt, megint máskor pedig a versben rejlő gondolatot bővíti, illetőleg fejleszti tovább az ő festői látásával, sokszor hangoztatott kényszerű és a festészetben mindmáig meglevő — tagadott vagy vallott — absztrahálással. Nicolás Guillén: Kubai elégia című kötetéhez készített hat illusztráció, ami inkább festménynek nevezhető, már jelzi és igazolja a fent elmondottakat. A változatos, éppen ezért sokszor izgalmasnak tűnő képek nyugtalan színjátékukkal, a vers mélyébe hatoló elevenségükkel hatnak. A néger tenger című vershez készült festménye nemcsak a vers indító képét fogalmazza meg színekben (Alszik a mély, püspöklila éj, de éber alatta a tenger: halászok halk szavait megitatja vizével a tenger...”), hanem a színek izgató kontrasztjával, amit éppen a természet produkál, a lilásfekete, a kékes, sötétes zöld találkozását kettészelő sárga vibrációjával, valamint a csónakos néger majdnem fekete sziluettjével túllép a versben található, első hallásra érthető mondanivalón, a néger sorsot példázza. Hasonlóan többet sűrít a Kubai elégia című vershez készült illusztrációba. Mert nemcsak „a mahagóni-vállú mulatt lányok mulatt- lány-tomporú mély gitárok”-járól zengő énekének sokszínűségét: örömét és 151
