Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: A szerelem trilógiája. Vörösmarty-tanulmány

Vörösmarty kölcsönzések nélkül is képes volt roppant szellemi lobogásával gyermek-szigetélményét megélni és ezt világélménnyé végteleníteni. A két eggyüvé tartozó kép távlatait a határtalanba löki, szinte kozmikus arányokban bontja ki, de ugyanakkor belső komplex összefüggéseiben is világosan érzékelteti. Éppen ilyen alkotásmódja miatt szoktuk azt hangsúlyozni, hogy Vörös- martynak mitikus képzelete van. Ha a világ szellemi átvilágítása és nagy összefüggéseinek a megmutatása jelenti a mitikus képzeletet, akkor Vörös- martynak valóban az van, hiszen „halandó kézzel halhatatlanul” munkálkodott.

Ez nemcsak a Délszigetben van így, hanem minden nagy munkájában. Olvasása közben mintha úgy éreznénk, hogy igazában nem is Vörösmarty beszél, hanem maga a világ a maga sajátos „világnyelvén”. Mintha a világ mondaná önmagát, s a költő Vörösmarty csak tükrözné ezt a viliódzó jelenésvilágot és visszhangozná zengő dalát. De valójában mégsem így van, mert a világ mindenki számára egyformán létezik, de költői megragadására és kifejezésére csak kevesen képesek. Másrészt egy alkotónál nem hagyhatjuk figyelmen kívül a képesség mellett a tudatos alkotói szándékot sem. Vörösmarty nem passzív befogadó, tükröző és visszhangozó, hanem aktív élet-elhatározásokra hívó. Művészete közel áll ahhoz, amit mágikusnak szoktak nevezni. Az ilyen művészet — így mondják — a valóság fölött áll, mert a maga költői világában képes teremteni azt, s éppen ezért megváltoztatni is.

Tágan fogalmazva és nem definitive: a kultúra mint eredmény anyagba rögzített, rögzült szellem, de mint folyamat: az emberiségben történő világtudatosulás. A világ van, létezik, mutogatja milyenségét, beszél, zenél, formát és színt váltogat a maga módján, működik, s az ember — bár feladata lehetne mindenkinek — kiváltságos egyedeiben esetleg meg is érti ezt a világnyelvet.

Vörösmarty mint az európai művészetben kevesen és csak a legnagyobbak, értette és beszélte ezt a világnyelvet, s hogy mennyire tökéletesen értette és beszélte, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy száznál több év után is milyen nehezen értjük meg, vagy milyen keveset értünk meg belőle. Amit értünk is, eléggé vitathatóan értjük, vagy általában a legfontosabbat nem értjük. Ezért lehetett igaza Berzsenyinek, meg Babitsnak is, akik megengedhették maguknak a nemértés bevallásának és őszinteségének a luxusát.

Pedig csak ha értjük és megértjük a világtörténés csevegését, akkor értjük meg azt is, hogyan kerülnek egymás mellé Gyermek és Sziget. Nem különc költői látomásban, hanem életünk és minden élet mindennapi gyakorlatában és valóságában.

Hát hol jelenhetne meg másutt és legelőször a gyermek, ha már az, mint a nő szigetén? Feltűnik úján, nagyon kedvesen és rettenetesen. Az élet tajtékzó hullámai vetik ki a villámlelkű Etelének gyermekét a nő kis életszigetéről a nagyobb világ szigetére.

„S a sziget áldott volt: kereken, mint egy teli hold, a Földövező tenger viharos közepébe merítve.” (12)

Ezen az áldott szigeten jelenik meg a gyermek, azaz megjelenik az élet tengerén és elkezdi önálló, vegetatív, biológiai életét. Magatudatlan világában vegetál, töltekezik. Építi a táplálkozás és az idő. Lassan nyiladozik értelmi világa is, s mindjobban behatol tudatába a világ és fejlődésének újabb szakaszához ér. Már járni is tud. Járja a természetet, eszi a fák gyümölcsét, issza a források friss vizét. Játszadozik. Épül, izmosodik, de magában nyugtalan már, mert

104