Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 2. szám - Farkas Imre: Almaleves (Elbeszélés)

— De Sándor. Nagyon szép és igazán művelt. Elvált, hát másképpen él, mint a férjes asszonyok. Ne hidd, hogy olyan jó a magányos embernek. Én örülnék, ha összeházasodnának. Fogarassy sem fiatal már.

— De hát ez őrjítő! Egy bestia, egy szexuálpatológiai kóreset összeakad a volt professzorával, az ország zenei „büszkeségével”, akihez — mellékesen — dől a pénz. Érdemes meghódítania. Két lakás itthon, bankbetét külföldön, gyönyörű autó, megejtő modor. Az ilyeneknek természetes, ha a nő az ölükbe hull. S ezek, amint jönnek valahonnan részegen, szerencsésen és gazdagon, még „jóságosak” is. Állást ajándékoznak a férjednek egy színházi zenekarban. Tudod mi ez? Kenyérharc, féltékenység! Letaposni, akiben tehetség moccan! Pincébe zárni, elszürkíteni, mert valahol még vetélytárs lehet. Ez van a „jóságuk” mögött. Angyalcsinálók!... Embriókorban ölnék meg a jövőmet. Aki a süllyesztőben veri a zongorát, az ritkán jut el a dobogóig. Aki a dobogón kezdi, abból minden lehet. Az indulás helye, a kezdősebesség határozza meg, hogy hova jut el az ember.

Amálka figyel. Valamit érez. Azt tudja, hogy nem a szent felháborodás ordítoz ki a férjéből. Sokmillió éve finomodó női érzékenységével mást, valami férfias indítékot sejt.

— Én almalevest eszem vacsorára, ezek már délután részegek.

_ Nem voltak részegek, csak jókedvűek. És az almaleves jó volt.

— Jó, nekünk jó. Nekem... De mit gondolsz, ő mitől volt jókedvű? Nem az almalevestől, se a tiszta lelkiismerettől, elhiheted. Megissza a maga ginjét, martinijét, wyskijét, mert az ilyen mást nem iszik — attól jókedvű. Beül a presszóba, belefojtja egy zongorista állásba az egzisztenciális ellenfelét — attól jókedvű. Utána beül a szeretőjével az autójába és elviszi — na mit gondolsz hová? — nem a Rókus elé galambot etetni — attól jókedvű.

— De Sándor, ez nem igaz. Te Sándor!... — hajol előre a rádöbbents rémületével az asszony — Istenem, te féltékeny vagy!?

Én? Talán, ha még egjr példányban sétálnék a földön ... Arra, magamra talán . . . Szállni születtem, az a baj. Taréjos a mellcsontom, mint a madaraké, üregesek a csontjaim, könnyű vagyok és szárnyam is van, de nincs körülöttem levegő.

Legyint, berohan a szobába és felkattintja a rádiót.

Pontika csodaelefántja ekkorra csodamozdonnyá változott. A széken s a felfordított ládán ülnek az „utasok”: a varródoboz, egy könyv, a vekker, a maci, félpár cipő és a barna őz. Öt is feltette a vonatra. Milyen gyönyörű! Áll a mozdony és figyel. Messze mennek, s ott farkas is lehet. De Pontika nem fél, amíg az őz vele van. „Vigyázat, indul a csodamozdony! Messzire megy és nagyon gyorsan. Nincs kiszállás és beszállás, csak végállomás van és... és uzsonna!”

Negyed kilenc. Amálka elgondolkozva mossa a követ a konyhában. Sándor nem szereti, ha otthon énekel. Ö csak magát hallja szívesen. Amióta végzett, nem vállalja a sokak számára írott törvényeket. Magánemberi függetlenségét, cselekvési szabadságot emleget, hogy alkothasson, s közben felfalja a családját. Egy könyvet nem olvas végig, „zagyvaság”-zenét sem hallgat, nehogy megrontsa művészi vízióit. Hazajön, ül a fotelben s ordít: hagyják őt kedvére rohadni. S ha mégis szólnak hozzá, feldühödik és elrohan. Amálka a kiszabadultak örömét hallja ki gyors dobogásából. Mintha csak azért dühödne fel, hogy elfuthasson. Amikor hazajön, kedves, készséges, ajándékot hoz Pontinak. Min85