Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 2. szám - Farkas Imre: Almaleves (Elbeszélés)

Lelkesült mosollyal eszik, kínlódva nyel.

— De igazán!...

Éjszakára ... mondja Amálka. Azaz, hogy éjszakára ilyen kell, ilyen gyenge, könnyű, emléknélküli étel.

Pontika sietve harapdálja a kanálból a levest. Játszani szeretne még. — Szépen — szól rá Amálka. Apu csak ránéz komolyan, pedig ő is harapja a kanalát. Amálka előbb kanalaz, azután almákat eszeget, majd megint kanalaz, majd ismét almákat vesz kanalába. Mintha építene magában valamit a váltakozva fogyasztott hol szilárd, hol folyékony táplálékból. Pontika már végzett a vacsorával. Mohón várja, hogy a felnőttek is befejezzék, hogy végre felérkezzen az elbocsájtó szó Anyu szájához az almaleves alól.

— Beszéltem Fogarassyval. Holnap féltizenegykor próbajátékra vár a színházban.

Bizonytalanul elhallgat. Sándornál sohsem lehet tudni.... Nem annak, és nem úgy örül, mint más. Változtatja véleményét, mintha óránként más ember lakná. Korábban ezt a művészi „másképenlátást” is szerette Sándorban, ma már kételkedik. Lám most is... Mintha bosszantaná a jó hír.

A férfi a szájában, a nyelőcsövén végig, s még a gyomrában is vastag, édes-kesernyés ízt érez. Eltolja a tányérját és rágyújt. A darabokra tört gyufaszálat cigarettája parazsával terelgeti, kavargatja, ide-oda lökdösi a hamutartóban.

— Ponti, menj játszani!

Nyolcra jár az idő. Most beszélgetni kellene Amálkával: pénzről, tervekről, érvényesülésről. Hedda kinyílva várja, s a Fogarassy ürüggyel már nem távozhat.

— Drágám! hányszor kértelek, ne avatkozz az én dolgomba. Fogarassy remek ember. Ideálom lehetne, ha gyűjteném az ideálokat. Az egyetlen európai méretű magyar zongoraművész. A főiskoláról ismeri képességeimet, és bizonyosan nagyra tart. Talán tervei voltak velem. Utódlás, külföldi hangversenyek, nem tudhatom. S te zenekari állásért kilincselsz nála. Elutasítsa? — sértő. Teljesítse? — megalázó. Értsd meg végre, nem zongorista, művész-tanár akarok lenni! Legalábbis egyelőre! Óriási különbség. Az egyik napszámos, a másik ... isten.

— Az utcán találkoztam vele.

— Leszólítottad?!

— Nem. Hedda szólított meg. Összeütköztünk, amikor kiszálltak Fogarassy kocsijából. Becipeltek egy presszóba. Nagyon jó kedvük volt, ittak már valahol. Annyira összjdartozónak, egymásrataláltnak láttam őket, én nem is tudom... jó volt velük. Hedda említette Fogarassynak, hogy szeretnél zongorázni valahol.

A tányérban maradt almaleves ezalatt bebőrösödik, s leheletfinom ráncok futkároznak rajta. A gőz nem tud kijutni a korlátok nélküli térbe, amelyet uralni akar. S ha lehűl, belefúl a lébe.

— Egy dög, egy ... egy ... dög az a nő — csikorog a férfi néhány másod- percnyi elképedt hallgatás után.

84