Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - Farkas Imre: Almaleves (Elbeszélés)
s ott megreked. Pontika mérgelődik. Hiszen olyan nagynak látszott az a nyílás, de olyan nagynak... És kezdi elölről, újból, fáradhatatlanul. — Nem. Amálka nem tud repülni — gondolja Sándor. Amálka józan, hűséges, takarékos, tiszta... tiszta, mint az eseménytelenség, de semmi több. Képtelen felfogni az ő finom rezdüléseit. Tulajdonképpen becsapta a tizenkilenc évével, érintetlenségével, hiszen ő önmagáért ilyen. Ez a lényege. Munkabírása — paraszti igénytelenség. Áldozatvállalása — alkati kényszer. A hűsége pedig... tunyaság. Akkor érdemelne szobrot, ha elzüllene. A Zeneművészeti Főiskola második évfolyamát hallgatták, amikor összeházasodtak. Apja lebukott ötvenhétben. A körút rendbehozásakor nagyon belemerült az öreg az átépítkezési vállalkozásba, és valami leszámlázott, de el nem végzett munkák miatt öt évet kapott. Ha akkor meg nem ijed ... de félt, hogy utána bukik. Amálka jó káder volt, téesz-lány és nagyon szerelmes. Gondolta, mellette sikerül majd talpon maradnia, s a házassággal elhatárolja magát az öreg baklövésének a következményétől. Nem számított rosszul. Amálka a gyerek után kimaradt a főiskoláról, és munkát vállalt egy fővárosi kertészetben. A fizetéséből éltek, igaz, de hogyan megnyomorodott, elszürkült ő ezalatt a néhány év alatt. Krajcáros gondok, tanulás, gyakorlás, tanulás, gyakorlás, hogy „vigye valamire”. Amálka ezalatt annyira át meg átjárta, hogy már a nyáláról sem tudja, övé-e. Amálka-ízű az étele, a ruhája, a teste, szerencsére a gondolata még nem. Bosszantó, hogy most folytatni akarja. Amálka három diplomával is csak Amálka maradna. A fizetése sem lenne több. és neki igazán elege volt a feszített tervből. Hedda!... Hedda a tökéletes nő, az örök pajtás, az áhítat, s a vad, a ki nem alvó testi izgalom is Hedda. Az a megindító tiszta arc!... félúton hull le a férfivágy. Elfutnál inkább, zokogva az önvádtól, semmint megérintsd. De párductest hordja az angyalfőt: ingerlő, félelmetes, csodálatos. Ránézel, s indul az öklöd, hogy leüsd, elhurcold a hajánál fogva. Tudod, hogy ellenséged lesz. A nyugalmad megrontója, fenyegetésed, alva is nyitott kés a melleden, de vállalod. Egy napért, egy óráért, még egy percért is vállalod, mint a tüzet. A csodahajó végre elindul. Nem bújik át az alagúton, tolja maga előtt. Hej, de szépen tud susogni a csodahajó! Nem is csodahajó, csodaelefánt. — Apu látod, elindult! — Pontika, remélve, hogy Apu odanéz, nagyot lök a lekváros ládán, a parkett felvisít. — Mit csinálsz? — ordítja Apu és felugrik. — Szegény Apu — gondolja Pontika — nagyon megijedt. — Viszed ki azonnal! Amálka nyit a szobába. Nyúlánk, barna asszony. Szeme a kisfiú szeme. Orra piciny, álla gömbölyű, ajka vékony, szemöldöke erős, homloka széles. Mély egyenletesség van a mozdulataiban, s úgy áll meg, hogy a mozgás folyamatossága megmarad a tartásában. — Gyertek vacsorázni! A konyhát halk almaleves-illat tölti meg. Rózsaszín, tejes folyadékot, fakó almadarabokat lát tányérján a férfi. „Átfut a testén langyosan, simán, de az ötödik kanál után eltellik vele a gyomor. Illata meg olyan tolakvó, hogy hetekre beleragad az ember orrába, és megmérgezi az étvágyát. Hedda a rántottvelőt szereti” — gondolja és rámosolyog az asszonyra. — Jó, igazán jó. «» 83
