Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - Horváth László: Gázló (Elbeszélés)
de lélegzettel még jól bírta. Mindjobban felegyenesedett. — Nyolcszázötven ... kilencszázhetven... ezerhúsz. Most már elég. Ez több egy kilométernél. Hirtelen hasravágódott. Megvárta míg a többiek is tüzelőállást foglalnak, aztán a Principális felé fordult és egy rövid géppisztolysorozatot reccsentett a túlsó part felé. Zsárin géppuskája — kicsit odébb — ugyancsak megszólalt. Sztár- csenkó helyet változtatva futott tovább. — Húsz — számolta és megismételte az előbbi műveletet. Aztán ismét futott. Mellette rohantak el Zsárinék. — Harminc — számolta és újból pergett a géppisztoly. Zsárin és társai hol géppisztolyból, hol géppuskából jelentkeztek. Tíz hosszú lépés után visszafelé ismét zakatoltak a fegyverek. Dúúúr. A Felsőmező első ízben visszhangozta a német puska tüzét. A tor- kolattűz a nyugati parttól alig kétszáz méternyire villant. — No, még egyszer, — rugaszkodott el a talajtól Sztárcsenkó. Negyven — számolta lüktető aggyal. — Tratatata, ratratratata, — kelepeit a Felsőmezőn mind több géppuska. Sztárcsenkó leakasztotta első kézigránátját és messze elhajította magától. Éles láng csapódott fel a dörej előtt. — Bolonduljatok meg,— mormogta futás közben és alig vette észre a sziszegő lövedékeket. Így voltak a többiek is. Nagyokat nevettek, mikor elsuhantak egymás mellett. A harcosoknak határozottan tetszett a játék. Mindtöbb és több puska, golyószóró és géppuska apró villanása, kotyogása, nyomjelző lövedékek tömkelegé hasította az éjszakát. — Ezt az anyátoknak, aki ilyen vadállatokat szült — mondotta most már hangosan, mikor a második kézigránátot dobta. — Ezt meg az apátoknak, annak a vadállat Hitlernek — rotyogtatta géppisztolyát újabb harminc méternyi szökelés után. Ezt meg ... — Valami mintha megütötte volna bal vállát, de de ő csak tovább szökellt, lőtt, szökellt, kézigránátot dobott, aztán kezdte újból, elölről a majd egy fél kilométernyi távon, melyet saját frontjának jelölt ki. A németek már minden gyalogsági fegyverből lőttek. Sztárcsenkó Zsá- rinékihoz kúszott. — Elvtársak! — kiabálta túl a fegyverropogást. — Vonuljatok keleti irányba vissza. Túl a síneken, az országút mellett van egy kápolna. Ez jó magaslati pont. Onnan vegyétek tűz alá az ellenséget. Vigyázzatok magatokra is meg a géppuskára is. Végrehajtani! * * * Tizenhatan voltak a hevenyészett futóárokban. Egy tiszt és tizenöt honvéd. Kicsit szokatlan volt, hogy egy tiszt is jelen van, de ez valahogy úgy esett, hogy Kovács hadnagy „csak” tartalékos tiszt volt. Emellett egy jelentéktelen kis tanítócska valahol az Alföldön, aki az Isten végtelen ege alatt megszokta, hogy figyelje a természetet a pusztai ember éles tekintetével, figyelje a füvek ágait-bogait és ezekről következtessen, hogy milyen lesz a tél, hogyan alakul a csapadék, végignyargal-e a mindent elsöprő pusztai vihar a szikkadt tájon. Kovács István tanító urat ez a mindent figyelő természete akkor sem hagyta el, mikor ráhúzták egyenruháját. A szemlélődés még magában véve nem is lett volna olyan nagy baj, ha észrevételeit nem közölte volna környezetével. A tiszt urak — különösen a ludovikások — megrökönyödve hallgatták megállapításait. — Ügy látszik, urak, rossz lóra tettünk. Rühes a gebe. — Végét járja — szokta mondani. 71
