Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - Horváth László: Gázló (Elbeszélés)
Egy alkalommal aztán a hadosztály törzsből átjött egy piperkőc, aki miután hallott Kovács véleményéről, alaposan lehordta a hadnagyot és gondja volt rá, hogy a hadosztályparancsnak „szíves” figyelmét is felhívja Kovácsra. Még aznap diktálta a méltóságos tábornok úr: „Utasítom ezredes urat, hogy Kovács István hadnagyot állandó elsővonalbeli szolgálatra, lehetőleg veszélyes feladatokkal bízza meg ..Az ezredparancsnok is alapos letolásban részesült, de annál inkább megértette, hogy Kovács hadnagynak minél előbb el kell pusztulnia. így került szokás ellenére Kovács hadnagy a védelmi vonal előretolt állásába, olyan helyre, mely mögött SS-legények ügyeltek arra, hogy hátrafelé egyetlen magyar se léphessen. A tizenöt iharosberényi honvéd eleinte feszélyezetten lapult a futóárok mélyén. Hallottak ők ugyan egyet s mást Kovácsról, de aki tiszt, az tiszt — vélték — és nemigen mertek előtte beszélni, hanem inkább hümmögtek, sug- dolóztak. — Miben reménykedtek atyafiak? — kérdezte Kovács. — Csak úgy... Hátha megsegít az Isten — szólt egy köpcös gyalogos. — Az aligha — bökte rá a hadnagy. — Ügy vélem, mi már élve nem kerülünk ki innen. Kukacnak vagyunk idetéve, hogy bekapjon a csuka. — Majd hosszú hallgatás után odabiggyesztette gondolatai végére: — Már akit... A mögöttük húzódó lövészárok északi széléről egyszerre géppuskák kelepelése törte meg a csendet. Mintha cérnán húzták volna, mind a tizenhat fej arra rándult. — Lehasalni! — reccsent meg mögöttük egy SS hangja. A gyalogosok hasravágódtak és Kovács is lefeküdt, összeszorította fogát a svábos magyarsággal kiejtett szó hallatára. Vad indulatok és gondolatok keringtek benne. — Csirkefogó! A magyar, a magyar kenyér jó volt. Akkor lapultál, mint a tetű, most meg ... — Tekintetével a kiskanizsai házak felé vágott. — Mindegy. Ezt a párszáz métert vagy végigfutom és elbújok, vagy olyan mindegy, hogy orosz vagy SS-golyó talál. Az éjszaka szinte tapintható sűrűsége ült a lelkekre. A szemek kába tekintettel meredtek a sötétségbe. A mozdulatlanságba beleketyegett Kovács karórája. A másodpercmutató talán hármat, vagy legfeljebb négyet fordulhatott, mikor a szemközti lapból, a Principális északi oldaláról géppisztoly és géppuska csattogása szakította meg a csendet. Hol itt, hol ott hangzottak fel a rövid sorozatok, majd kézigránátok dörrentek az éjszakában. — Lőni! — vezényelt a sváb. Most vagy soha, cikázott át Kovács agyán és pisztolya után nyúlt. — Mit gondol, támadni fognak? — kérdezte az SS-t. — Krucifiksz! piszkos Kossuth kutyák ... Tovább nem folytathatta, mert Kovács ebben a pillanatban lőtt bele tátott szájába. — Utánam fiúk! — kiáltott Kovács a katonákra és kiugrott a futóárokból. A gyalogosok először értelmetlenül néztek a Kiskanizsa felé rohanó Kovács után és csak azután értették meg a hadnagy szándékát. Nem a halálba, hanem 72
