Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - Horváth László: Gázló (Elbeszélés)
után menve egy ládikába ültetett ibolyaerdőséget talált. — Csak egy pár szálat — suttogta és beletűzte gimnasztorkájának gomblyukába. Az üvegház mélyéről még hallatszott a zászlóalj parancsnok hangja: — A századparancsnokok visszamennek századaikhoz. Továbbra is harci készültségben marad a zászlóalj. Dohányozni, hangosan beszélgetni, zajongani tilos! Az ellenség közvetlen közelében vagyunk ... 3ztárcsenkó behúzta maga után az üvegház ajtaját és kilépett a langyos áprilisi éjszakába. Tüdőtágító, kellemes földillatot hozott az alig mozgó éjfél utáni szellő. A sarjadó természet friss illatába belevegyült a rothadó falevelek fanyarkás szaga, az ébredező földek ezerhangú életének ember által érezhető megnyilvánulása, az életre kelő rügyek harca a burok elrepesztéséért. Ebbe a narmonikusan szépbe egyedül Lazsnak néhai urának kastélya meredezett apró cirádáival, hegyes, gótikus tornyaival. — Oljesa, érzed a kis ibolyák ülatát? — kérdezte Sztárcsenkó és megsimogatta gimnasztyorkájának zsebét, melyben okmányai között húzódott meg Olgának — volt iskolatársának és jegyesének — mosolygós fényképe. A közelben feketéllő erdő pár év előtti emléket ébresztett fel benne. Az iskolaév befejeződött. A diákok az iskolai Komszomol utolsó gyűlésén elhatározták, hogy a vérző haza segítségére sietnek. Pár nap múlva, mikor már zsebükben volt a behívó, Olgával elhatározták, hogy kirobognak a villamos- vasúton Moszkva környékére; elszakadnak pár órára a katonákkal zsúfolt várostól. Ott fogadtak egymásnak hűséget. .. Ekkor tizenhét évesek voltak és másnap kellett bevonulniok. Ott és akkor is tavasz volt, és ő egy ölre valót szedett Olga kedvenc virágaiból, az ibolyákból. Sztárcsenkó az erdő alatti dűlőútra tért. Pár méternyire tőle, kicsit beljebb, a törzsek mögött húzódott meg a fegyverben álló zászlóalj. Emberek százai éltek, lélegzettek a rügyező erdővel. A visszaemlékezés megszakadt. A zászlóalj körletében Sztárcsenkó már nem diák, nem szerelmes, boldog vőlegény, hanem Sztárcsenkó gárdaalhadnagy, a katona, kit az eltelt pár év minden agitáció nélkül megtanított a fasizmus gyűlöletére. Moszkva alatt esett el édesapja. Anyja Leningrádba ment nővérével, aki szülés előtt állt. Ott pusztultak valamennyien. Aztán útközben, harcok közben mit látott? Porig égett, szétbombázott házakat, megcsonkított asszony- és gyermekhullákat. Korom és égett hús, hullák és hullák, dúlás és rombolás jelezte a berlini fenevad útját... —• Hol van a második század? — fordult a fák alatt pihenő harcosokhoz. — Itt vagyunk, gárdaalhadnagy elvtárs — jelentkezett egy hang jobbra tőle. Sztárcsenkó megindult a fák között a hang irányában. — Kiszeljev őrmester, Titárenkó, Baburin, Szoldátov, Zsárin vöröskatonák, hozzám! A szólított harcosok nesztelenül siettek parancsnokukhoz a süppedő falevelek szőnyegén. — Kiszeljev gárdaőrmester! Távollétemben átveszi a század parancsnokságát. Továbbra is harci készültségben maradnak. Dohányzás, hangos beszélgetés tilos! Titárenkó és a többiek velem jönnek. Gázlót keresünk a tőlünk nyugatra eső folyócskán. Zsárin maga hozza a géppuskáját és elegendő lőszert. A felszerelést erősítsék meg, hogy zajtalanul mehessünk. Végrehajtani! Akármilyen halkan adta a parancsot, mégis szinte pillanatok alatt tudomást szerzett róla az egész zászlóalj. 5* 67
