Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 2. szám - Horváth László: Gázló (Elbeszélés)

— No, földi — szólt oda egy második századbeli szomszédjának. — Biztos úton megyünk a nyakukra. A mi parancsnokunk keresi a gázlót.

— Uhöm — szólt az elismerést is magába foglaló válasz. A zászlóalj minden harcosa ismerte Sztárcsenkót és bármelyikük rábízta volna életét. Jobban vigyázott katonáira, mint saját magára. Ez köztudomású volt.

Az ellenséggel való közvetlen találkozás feszültségével szívták magukba a harcosok az éjszaka illatát, hallgatták az erdő susogó neszét.

— Elég sötét az ég — állapította meg az egyik. — Talán nem veszik őket észre.

Pár harcos felnézett az égre, vizsgálgatták. Egy pillanatra ismét elszakadtak a hazai tájakhoz kapcsolódó gondolataiktól. Nagyobb részük kolhozparaszt volt. A tavaszi munkákon, családjukon, a fiatalabbaknak néha választottjukon járt az eszük. Hogy bevetés előtt álltak? Megszokták. Ilyenkor az ember családjára gondol, vagy olyan gondolatokkal foglalkozik, melyek közel állnak szívéhez, mert mit lehet tudni...

Sztárcsenkó átvágott a kastély udvarán, majd a kis csoport átment a nagy- kanizsa—zalaegerszegi országúton, aztán a sínek felé lejtő lapnak* vették az irányt. A ritka felhők mögül sejteni lehetett a hold állását.

— Nedves, párás levegőt érzek — súgta Titárenkó. — Itt a közelben nemcsak folyócska van, de zsombékos területnek is kell lenni. Érzi ezt a jellegzetes szagot, gárdaalhadnagy elvtárs?

Majd két kilométernyire északra Nagykanizsától Titárenkó belefúrta orrát a koromsötét éjszaka levegőjébe és úgy a vérbeli felderítő szimatjával kutatta az előtte elterülő ismeretlen tájat.

A romos cselédházak mellett vezetett az útjuk, mikor a hold hirtelen előbukkant, és mélyen alattuk megvillant a sínpár. Sztárcsenkó és a többiek hasra- vágódtak. Titárenkó pár pillanatig késett.

— Vigyázzon, elvtárs, mert észrevehetnek bennünket. Nem szabad köny- nyelműsködni.

— Gárdaalhadnagy elvtárs, engem szeret a föld. Hiszen tudja, hogy kolhozparaszt vagyok. Engem elrejt.

— Mondja Titárenkó, maga nem fél a haláltól?

— Nem — súgta a vöröskatona egészen közéi húzódva.

— Látja, én félek. Mindenki fél a haláltól. Maga is. De maga hetvenkedik. Értelmetlenül akar meghalni. Ezt a könnyelműséget még békében sem szabad megengedni. Most különösen nem. Komoly feladattal vagyunk megbízva, és ha valamennyien elesünk a maga könnyelműsége miatt, akkor ki visz hírt a gázlóról?

A hold teljesen előbújt. Jó messzire a sínek mögött a hold sápadt fényét tükrözte vissza a Principális. Délnyugati irányban megcsillant a fényben a kis- kanizsai templom keresztje. Alatta ijedten húzódtak meg a parasztházak.

— Igaz, igaza van — motyogta Titárenkó. — Megint rámpirított.

— Azt mondta, hogy fél a haláltól, pedig nem is fél, csak jól megleckéztetett ...

Jó tíz percig hasaltak a domboldalban, míg a hold ismét elbújt. Mind

* lap = lapály, lejtő.

68