Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - Dávid József: Lelkiismeret (Elbeszélés)
LELKIISMERET DAVID JÓZSEF Sötét, november végi éjszaka volt. Kint szemerkélt az eső, s az ablak alatt nyújtózó szedería csupasz ágait cibálta a szél. Valamivel elmúlt már éjfél, de Petró János nem tudott aludni: estétől piszkálta a gondolat, egyre csak a deszka járt az eszében, a pinceajtónak való deszka, amit most könnyen meg lehetne szerezni, csak fel kellene kelni, s átugrani a tsz marhaistállójához, s elemelni kettőt-hármat abból a kupacból, amit délután raktak az eresz alá. — Észre se vennék — biztatja magát, aztán felesel a gondolatnak: — És ha mégis észrevennék? — Dehogyis veszik észre. így megint —. Annyi az csak, mintha egy nagy hordóból vennének ki egy gyűszűvel. Meg se kottyan. Ennyit elsarabolnak az ácsok is — erősíti elhatározását a gondolat, és felkel. Az asszony mozgolódik, majd egy kis idő múlva megkérdi: — Hová mész, János? — Kimegyek — hagzik tompán a válasz, s az asszony nem is kérdezősködik tovább, a fal felé fordul, és alszik. Petró meg kilép az ajtón. A kapunál megáll. Hallgatódzik, figyel, de mindenfelé csend, csak a szél vinnyog, s a szederfa házra hajló ágait csapdossa a cserepekhez. Alig lát néhány méterre. Koromfekete falként veszi körül a sötétség. Bizonytalan léptekkel halad a kerítések mellett, de aztán szeme egyre jobban hozzááll a sötétséghez, s élesebben kirajzolódnak távolról is a tárgyak. Egy-egy kutya vakkant rá a kazlak tövéből, de a Faragó Miska kutyája a kerítésig jön, s dühösen faldos. Igyekszik tovább, de a kutya akkor se hagyja abba a csaholását, amikor Petró a tsz udvarához ér. Milyen jó, hogy itt nincs kutya — gondolja, és felmegy a Madarász háza melletti kis közön, hogy a kert felől közelítse meg a marhaistállót. A szénakazlak mellett percekig toporog. Ide fehérük az eresz alól a deszka. Egyszerre nagyon meleget érez. Le is veszi a sapkáját, és kicsit szélnek tartja arcát. — Hátha őrzi valaki — villan át agyán a gondolat —, de hiszen akkor hallott volna valamit az este. Lehajlik, s kőért tapogat a kazlak körül, de nem talál. Fahusáng akad a kezébe, amit nagy lendülettel dob az istálló felé. Plattya- nás hallatszik, ahogy sarat ér a darab fa, aztán semmi nesz. Embernek, élőlénynek az istálló körül semmi jele. Apró szökellésekkel figyelve, hallgatódzva közelíti meg a deszkarakást, s remegő ujjakkal emel le a tetejéről három szálat, a másfélcolos, négyméteres fenyődeszkából. Térdével, hasával vigyázva nyomja a deszkarakás oldalát, nehogy ledőljön, mert akkor vége. Olyan zajt csaphatna, hogy valaki biztosan észrevenné. Vállára emeli a terhet, s rogyadozó térdekkel megindul. Nehéz, érzi a deszka nyomását, de nem bíbelődik azzal, hogy egyet visszarakjon. Az istáJló18
