Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 1. szám - Dávid József: Lelkiismeret (Elbeszélés)

ban elbődül egy marha. Petró megcsúszik, nagyot koppan a vállán hajladozó deszkák vége. Majdnem leül. Remeg az egész teste, kegyetlen melege van. A szénakazalnál meg is áll egy pillanatra, aztán a patak medrének veszi az irányt. Az utcán nem tanácsos menni, mert belebotolhat valakibe.

Nagy kerülővel ér a kertje végibe, s megkönnyebülten sóhajt, amikor a kukoricagóréba dugdossa egyenként a deszkát. Zsebkendőt húz elő, hogy letörölje verítékező homlokát.

— Hát, ez nem érte meg — nyögi maga elé, s az ajtó előtt még fújtat egy kicsit, aztán benyit a házba. A felesége az ágyban ül, nem szól, várja, hogy az ember beszéljen. Az meg némán hányja le magáról a ruhát, s az ágy szélére ül. Kitapogatja az asztalon a dóznit, s rágyújt. Az öngyújtó fényénél kutatva lesi a felesége, de rámordul:

— Miért nem alszol?

— Nem tudok — dűl a párnákra az asszony. — Nem tudtam elképzelni, hogy hová lettél.

Petró nagyokat szippant a cigarettából, melle még mindig zihál, az izgalom lassan csendesül idegeiben. Aludni nem sikerül, csak forgolódik, felül, meg újra lefekszik, aztán cigarettára gyújt megint. Az asszony majdnem sírva fakad, úgy kérleli, mert érzi, hogy valami történt.

— Beszélj hát — fogja át karjával az ember mellkasát, de az lefejti a máskor olyan jó ölelést, s csak mordul:

— Hagyjál már, ha mondom, fáj a hasam, no, aludj.

— Felkelek, főzök egy kis herbateát — ajánlja az asszony.

— Ne főzz te semmit nekem, aludj — válaszol Petró, de aludni nem tud egyik sem.

Reggel felé szundikál el az ember, de Petróné már akkor talpon van. Végzi a munkáját, közben oda-odahajol az ura felé. Egyszer a lámpát is közelebb viszi, hogy valamit kiolvasson az arcából, de az semmit sem árul el. Aztán a ruháját, csizmáját nézegeti, de sárnál többet az sem igen mutat.

Petró reggel félnyolcra megy a tsz-be. Még egy vagon deszka gerenda van a szomszéd község vasútállomásán, azt kell kirakni, és hazahordani a gépállomás vontatójával. Kerüli a társai tekintetét. Munka közben idegesen kapkod, remeg, mintha minden deszka, amit megfog, sütné a kezét. Állandóan félreérti társait, ha szólnak, s ilyenkor úgy belepirosodik az újra kérdezésbe, mintha rajtacsípték volna.

Dél felé vonat robog át a kis állomáson, s mintha azok kerekei is azt csattognák: „Petró lopott... Petró lopott...” Ügy érzi, hogy a tsz tagjai is másképp néznek rá. Ki tudja? Lehet, hogy azóta észre is vették, s az elnök már nyomoztat. Talán már meg is találták. Korholja magát, hogy nem ásta el a kertben azokat a deszkákat.

Délután az utolsó fordulónál már alig bírja türtőztetni magát. Kapkod, aminek az a vége, hogy a jobb lábára esik egy gerenda.

— Mit kapkodsz, János? Nem loptuk mi ezt — kiált rá Tóth András, a cimborája. — Megdolgoztunk mi ezért becsületesen a nyáron ...

— Ej ... hát olyan sokáig szuszognak ezzel a rakodással — válaszol idegesen, hogy alig érteni a szavát. — Mindjárt ránk esteledik.

— Hát aztán? A lábunkat azért mégse törjük össze, komám — így egy másik. De Petró ezt nem is hallja már, csak az előbbi megjegyzés jár a fejében: „Megdolgoztunk mi ezért becsületesen a nyáron”. Igen. A jó munka eredménye,

19