Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 2. szám - Molnár József: Novella egy régi közös ismerősünkről

Szabóné a nyitott verandán ültette le az öreget. A konyha ajtaját nyitva fagyta, hogy közben utasításokkal igazgathassa a tűzhely mellett hagyott kis csitri rokonlányt. A kövér, testes asszony egyre szívesebben hagyta abban az álldogálást kívánó munkát — ha beszélgető akadt; a lábai kezdték jelezni azt, hogy nemcsak szép tavasza hagyta itt, elhagyja már lassacskán nyara is. — Készéitől nem várt ékes, izgató nagyvilági híreket; inkább csak lábai pihentetésére ült le az öreg mellé a padkára. — Pogány ájtatosság hangulatát ébresztette ez a szelíd kora-délelőtti napsütés és a színeket, szagokat pazarló május. Amikor Készéi szavaiból kitalálta, hogy mi járatban van — a májusi ragyogás tékozlásától megszentelő kegyelem állapotába hangolva beszólt a csitrinek, hogy kenjen meg egy karéj kenyeret zsírral.

— Mással nem tudom megkínálni. Tudja, nekünk se maradt... Az ebéd pedig még soká lesz kész.

Az öreg azon tűnődött, megsértené-e az asszonyságot, ha elvinné magával a zsíros kenyeret. Amilyen szűkösre fordult a világ — lehet, hogy az olajmalomban se tudnak rajta segíteni. Legalább ez legyen a tarisznyájában, ha hazaér... Aztán mert maga is éhes volt, úgy döntött, hogy mégis pihen egyet és elhallgattatja gyomrát. Tűnődése alatt családias ízű csend keletkezett. Ezt az önfeledt üldögélést és csendet szakította meg a jó ismerős biztonságával benyitó Filátz. — „Ha lenne valami kis munka a háznál” — mondta a szokásos bevezetőt, — azt jó szívvel elvégezné... Persze csak mondta, esze ágába se volt munkát végezni. Felment a verandára, kezelt az ismeretlen emberrel is, és leült kettőjükkel szemben egy kis zsámolyfélére.

Készéi megkapta a zsíros kenyeret; bicskájával a héj-részt sűrűn bevagdosta, mert megmaradt kevés fogával keményet már nehezen rágott. Az ételt máj szolgáivá kezdett beszélni arról, ami a mostani világból legjobban foglalkoztatta. Szinte dicsekvéssel mesélte, hogy a majorbeliek mennyire meg vannak elégedve új helyzetükkel. Nem született diplomatának az öreg Készéi; észre se vette, hogy felhő száll Szabóné homlokára, amikor az új helyzettel való megelégedettségről beszél.

— Mert nem mennek ám egymás ellen a majorbeliek úgy, ahogy a kilátástalan időben szokták — magyarázta lelkesedve a nagy változás szemének ki tárulkozott csodáját... Kaptak tavasszal vetőmagot is; mindent, amit csak lehetett, bevetettek. Egyetlen bajuk van: az új termésig nincs kitartásuk. A segédintéző még novemberben autóra rakott mindent, ami a hercegé volt. A visszahagyott fejadagjukra két héttel később német katonák tették rá kezüket. Keserves volt a tél, de ez a tavasz, ez az új-termés kivárás még keservesebb. — A felnőtt csak megérti valahogy, hogy miért hiányzik az ennivaló az asztalról; a gyerek sehogy se tudja megérteni. De hogyan is érthetné meg például az olyan, aki még csecsszopó korban van, aztán elapad anyjának a teje. — Anna szépen meglenne urával, de a kicsinyét ő is csak ritkán tudja jóllakatni. Tegnap este kínjában megpróbálkozott nyírfa forgáccsal, mert azt hallotta, hogy azzal be lehet csapni a gyerek gyomrát. Bizony hiába szopatta a gyerekkel vacsora helyett a nyírfadarabot. Éjjel persze a gyerek ordított és ő a konyhába kihallotta nemcsak a gyerek ordítását, hanem Anna sírdogálását is. Akkor határozta el, hogy szerző-útra indul.

Amíg ezeket Készéi előadta, Filátz vegyes érzelmekkel nézegette a zsíros kenyerét majszoló öreget. Mára tervezte be, hogy nyilatkozattételre szólítja fel Szabónét: nem gondolt-e még arra, hogy a nehéz özvegyi sorsot egy megfelelő

39