Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - Bánhidi Tibor: Ceruzarajzok - Itáliáról
fizetünk, megcsillogtatja mégegyszer elbűvölő szókincsét; magára mutat és szélesre húzza vértelen ajkait: — Olcsó Janos ... ! Az éjszaka árnyai A bistro kirakatában „Dolce vi1a”-kenyér pompázik: bifsztekhez zöld, kaviárhoz kék, halfiléhez rózsaszín szendvics-kenyeret kínál az üzlet. Mellettem gondosan kozmetikázott, divatosra nyírt luxus-kutyát vezet egy illatos dáma, s utána már fel sem kell tekintenem a márvány utcatáblára, tudom, hogy a Via Veneto-t járom. A római „Váci-utca” nappal hűvösen előkelő. Az élet itt este tíz után kezdődik, de akkor azután felhúzzák a nehézpénzű szórakozás valamennyi zsilipjét, s ömlik a fény, a zene és a líra. A luxuskocsik ajtaját néger sofőr tárja ki a lokálok előtt, a szórakozóhelyek tompított világításában felsejlik a meztelen test és a hamis ékszer, s a könnyű mámor megteremtésében az italnak egyre félelmesebb vetélytársa, a kábítószer. A Via Veneto első számú csillagai maguk a filmsztárok. El-eljár lokáljaiba a Cecilia Metella-siremlék közelében épített villájából Lollobrigida, gyakran feltűnik a bárok valamelyikében Claudia Cardinale, Rosana Schiaffino és a többi híres szépség. Érkezésükre órákon át várnak a fotóriporterek, hogy még lapzárta előtt leadhassák szerkesztőségükben az elmaradhatatlan sztárcímképet. A mulatók sejtelmes fényében a tánc szabályai elmosódnak, s arról, hogy a parketten mi történik, egy sportember találó szavait jegyeztem fel: — A twist és a rock and roll lényegében sokkal előnyösebb, mint a szabadfogású birkózás... Mert a szóbanforgó sportágban bizonyos fogások mégis csak tilosak. RÓMA PEREMÉN Francesco üzletet köt Róma strandja — a tenger. A metropolis szívétől alig harminc kilométernyire csipkés partját a fürdő- zőknek kínálja a Mar Tirreno — a Tirrén-tenger —, s a kék, sós víz apró hullámait hét végén ellepik a római kirándulók. Mesélik, hogy a tikkasztó nyári délutánokon verekedni kell egy-egy kabinért, heverésnyi helyért az ostiai strandon. Most még szunnyadnak a nyári lázak, a Campari szódagyár hintaszékét üresen cibálja a szél, árvák a kéttestű vízikerékpárok, s az előrenyúló teraszok csak emlékét őrzik a bronzbőrű napimádóknak. A keszeg mogyoróárus fiú, Francesco bezzeg nem vár a nyárig. Mezítláb jön a hamuszín fövényen, fején szalmakalap, karján kosár, s már messziről lengeti felénk a földimogyorós zacskót. Csalhatatlan szimatával a távolból felderíti, hogy külföldiek vagyunk, s szavak helyett a jelek nyelvén kínálja áruját. A homokba ül, egy lendületes mozdulattal elsimítja a csillogó porszemeket, s máris írja a mutatóujjával: ötven. Mármint ötven líra. Tetszik a fellépése, mellételepszem, és lényegesen kisebb számot karcolok a homokba: egy tízest. Francescot nem éri váratlanul az ajánlat, nyomban 28
